A Pesti Műhely által használt szitázógépet egykoron Mengyán András készítette, akivel nemcsak az alkotói közösségről, de rendkívül sikeres életpályájáról is beszélgettünk. Az MNB gyűjteményéből válogatott, a Pesti Műhely munkásságát bemutató anyag egy több várost érintő kínai kiállítás-sorozaton szerepel.
Hogyan indult a Pesti Műhely annak idején?
Jó régen történt, akkoriban még nagyon fiatalok voltunk. Elvégeztem az Iparművészeti Főiskolát 1968-ban, designnal és képzőművészettel foglalkoztam. 1969-ben megnősültem, feleségem Dr. Kovács Judit ügyvéd akivel közel hatvan éve élünk együtt. 1971-ben meglátogattam egyik barátomat Stockholmban, aki egy svéd design csoportnál dolgozott. Ott ismerkedtem meg az egyik dizájner kollektívával, akik egységes csapatként terveztek berendezéseket, gépeket különböző ipari cégeknek – ez nagyon megtetszett nekem. Hazatérésem után a bátyámmal, Fajó Jánossal sokat beszélgettünk egy kollektíva, egy közös műhely alapításáról. Neki nagyon jó munkakapcsolata volt már akkor Bak Imrével, Nádler Istvánnal, Hencze Tamással. Mindegyiküknek tetszett ez az ötlet. Mi pedig Keserü Ilonával csatlakoztunk hozzájuk, így alakult meg 1974-ben a Pesti Műhely. Nádler – akinek remek kapcsolatai voltak a VI. kerületi önkormányzatnál – szerzett egy pincehelyiséget a Benczúr utcában, én pedig terveztem egy szitagépet. Akkoriban nem lehetett bárkinek nyomdagépet használni (ez annak számított), de nagy szerencsénk volt, hogy Bak Imre annál a Népművelési Intézetnél dolgozott, ahol Vitányi Iván volt a vezető és ő engedélyezte, hogy a Pesti Műhely képzőművészeti mappákat nyomtasson az intézetnek. Mi is kaptunk egy-egy példányt belőlük, de igazából a Népművelési Intézet tulajdonába kerültek a nemzetközi és magyar mesterek mappái.
Ellenőrizték, hogy mit csináltak?
Nem, soha nem kaptunk semmilyen ellenőrzést. A Műhely jól működött egészen 1980-ig, sokféle sokszorosított grafikai munkát készítettünk, többek közt progresszív, kortárs hazai és nemzetközi művészek mappáit, és azzal is szerencsénk volt, hogy a Józsefvárosi Galériában, amit Fajó János vezetett, ki tudtuk állítani ezeket. Nekem 1976-ban volt ott egy sikeres kiállításom, ahol a Formák logikája sorozatomat mutattam be. A kezdetektől a rendszerelvű formaalkotás és gondolkodás érdekelt.
Miért az Iparművészeti Főiskolát választotta a Képzőművészeti helyett?
Apám, Fajó János (szlovák származású) cipőfelsőrész tervezőként dolgozott, később cipőkellék kiskereskedése volt Békéscsabán. Anyai nagyapám kőművesmester volt. Anyám,
Mengyán Ilona (lengyel származású) szűcs iparos famíliája az 1700-as években költözött Magyarországra, csakúgy mint apám családja. A család minden ágán tetten érhető a kézműves hagyomány. Magam hat éves koromtól kezdve festő akartam lenni. Békéscsabán tevékenykedett egy kisnemesi származású erdélyi festőművész, Mokos József, aki a mi Zsíros utcánkban lakott. Ő karolt fel minket, utcagyerekeket, (többek közt Gaburek Károlyt, Fajó Jánost, Harmati Andrást, engem és még másokat). Mokos Tanár Úr egy rajzszakkört vezetett, és sokat köszönhetünk neki, mert közülünk többen kiváló képzőművészek vagy rajztanárok lettek.
Az Iparművészeti Főiskolán akkoriban indult egy korszerű, progresszív design szak, ezt választottam, mert nem indult az a díszítő festő szak, amit eredetileg kinéztem, ez volt a gépipari formatervezés. 1963-ban felvételt nyertem, de mivel nem volt semmiféle ipari előéletem, egy évre elküldtek az iparba tapasztalatokat szerezni. A békéscsabai Kner Nyomda lakatos és karbantartó műhelyében dolgoztam, mint segédmunkás.
A design szak fantasztikus választásnak bizonyult, a rajzolás és térformálás mellett megismertem technológiákat, anyagokat, megtanultam tervezői, innovatív módon gondolkodni de leginkább megtanultam kézzel kivitelezni a gondolataimat, aminek később óriási hasznát vettem. Négyen indultunk a szakon, két lány és két fiú (én 19 éves voltam) az egyik elsőéves korunkban férjhez ment és kimaradt az iskolából, egy másik lány átment a szilikátra, keramikusnak, férfi kollégám pedig diploma után disszidált Svédországba, úgyhogy egyedül maradtam az évfolyamból.
Hogyan lett aztán ebből autonóm művészkarrier?
Három dolgot csináltam párhuzamosan: formatervezési design munkákat vállaltam, ami biztos megélhetést biztosított számomra – diplomamunkám a Mezőgazdasági Gépfejlesztő Intézetnél szőlészeti és borászati gépek tervezése volt -, majd 1973-ban Németh Aladár volt tanárom meghívott először óraadónak, később tanársegédnek a Főiskolára, ahol a Formatanulmányokat oktattam, és ezek mellett építettem a képzőművészeti pályámat is, alkottam és kiállítottam. Valamikor 24 órát de gyakran 16 órát dolgoztam.
A hetvenes években több nemzetközi kiállításon nyertem díjakat, pedig fogalmunk sem volt arról akkoriban, milyen szakmai mozgások zajlanak Nyugat-Európában vagy Amerikában. Nem, vagy szórványosan jutottunk információkhoz. A Főiskolán Dr. Vámosi György tanárunknak köszönhetően jutottunk némi információhoz, aki a huszadik század építészetét tanította és be-becsempészet kortárs képzőművészeti munkákat is. Így valamicske, de kevés ismeretünk volt a legújabb szakmai tendenciákról. Egyedül a Fészek Klub, majd később az Iparművészeti Főiskola könyvtárában lehetett albumokat, könyveket tanulmányozni. Mégis, valahogy – abszolút véletlenül – belekeveredtem a nemzetközi fősodorba, ennek köszönhettem a nemzetközi díjakat.
Mindig is érdekelt a kutatás, azt kerestem, miként tudom racionálisan, logikai úton megközelíteni a formák világát. Maurer Dóra és férje, Gáyor Tibor (ekkortájt Bécsben éltek) sokat segítettek a Pesti Műhelynek és körének a nemzetközi kapcsolatrendszerünk kiépítésében. Az előbb Münchenben, majd Düsseldorfban élő Kocsis Imre támogatása is hozzájárult ahhoz, hogy rendszeresen ki tudtunk állítani főleg Nyugat-Németországban. Persze gyakran meg kellett kerülnünk a hivatalos utakat, egyszer például úgy küldtem ki Krakkóba egy hengerben grafikákat, mintha plakátok lennének, mert másképp nem engedték volna ki azokat.
1980-ban bekapcsolódtam egy nemzetközi alkotócsoportba (Arbeitskreis), ahol a tagok szimpóziumokat szerveztek így Finnországban, az akkori Jugoszláviában és más országokban. Motovunban (Jugoszlávia, ma Horvátország) találkoztam egy amerikai sráccal, aki miután eljött hozzánk látogatóba az Aradi utcába, meghívott, hogy menjek ki hozzá New York-ba, lakhatok nála.
Innen indult az amerikai karrierje? Mikor látogatott először Amerikába ?
Még hallgató koromban – mint már említettem – , Dr. Vámosi György beszélt a magyar származású Kepes Györgyről, Moholy-Nagy Lászlóról, Breuer Marcell-ről és a Bauhaus-ról. Szerencsére az Iparművészeti Főiskola meg is hívta Kepes Györgyöt előadni, aki akkoriban a MIT-n (Massachusetts Institute of Technology) vezette a Visual Advance Studies Intézetet. Levelezésbe fogtunk.
Aztán 1980-ban, az egyik kollégám biztatására megpályáztam egy New York-i székhelyű amerikai ösztöndíjat ACLS (American Council of Learned Societies és ehhez találnom kellett egy befogadó intézményt, ez lett a Pratt Institute (New York), amelyik csak és kizárólag vizuális műfajokkal foglalkozott (építészet, film, video, iparművészet, képzőművészet). Feladatom az Új Bauhaus oktatási tevékenységének tanulmányozása, kutatása volt.
Egy évet töltöttem a családommal New Yorkban, interjúkat készítve bejártam az egész országot, így Kepes Györgynél is gyakran megfordultam. Eltelt az év, hazajöttem, és kineveztek az Alapképzési Intézet vezetőjének az Iparművészeti Főiskolán ahol 38 fős stábot kellett igazgatnom. Közben visszahívtak Amerikába tanítani, és 1986-ban a Pratt Institute is megkeresett egy újonnan alapítandó intézet CDE (Center for Design Excellence) filozófiájának és programjának kidolgozásával ami időközben realizálódott. Ebben az időben ingáztam New York és Budapest között.
Nem akartak sosem kint maradni?
A nyolcvanas évek New Yorkja elképesztően vonzó, hihetetlen ingergazdag hely volt, sok náció együtt, igazi multinacionális kulturális közeg. Sokat tanultam ott, felért egy második egyetemmel, vagy egy szakmai továbbképzéssel. Jártuk a galériákat, múzeumokat, mert kéthetente új munkák kerültek ki. Fantasztikus volt az egész, őrületes szemléletváltást hozott. Sokat beszélgettünk róla (mármint a kintmaradásról), de közben a feleségemnek kiépült a jogtanácsosi praxisa, nekem intézetvezetői állásom volt, itthon is jól éltünk, megvolt mindenünk.
Mikor járt utoljára Amerikában?
Tavaly. Majdnem minden évben megyek. Most is hívnak, mert kaptam egy díjat. Nem felejtettek el külföldön sem, gyakran jönnek hozzám riportért, képért, publikálják a munkáimat. Szeretnének régieket is, de már nincs elérhető mű a régi korszakaimból, főleg nem a hetvenes, nyolcvanas évekből. Vannak munkáim, egy törzsanyag, azok a képek, amiket a múzeumnak kiállításokra kölcsön adok, de nem adom el azokat. Azokat a munkákat, amik egy kultúrkorszakot vagy társadalmi korszakot tükröznek, megtartottam.
Nagyságrendileg mekkora ez a törzsanyag, körülbelül hány képet tartott meg?
Igazából nem sok képet festettem annak idején, a vizuális programjaim inkább grafikákból álltak, százas nagyságrendben, amik aztán szétszóródtak a világ minden táján. Rengeteget dolgoztam, tanítottam a főiskolán, majd este otthon csináltam a magam képzőművészeti és design dolgait.
Augusztus közepén nyílik a Kieselbach Galériánál Kölcsönhatások címmel egy nagyszabású kiállításom, arra készülök most, de az új munkák mellett lesznek munkák a törzsanyagból is.
Norvégiában is sok időt töltött. Oda hogyan került ki?
A Magyar Iparművészeti Főiskolán 1985-ben járt egy norvég szakmai delegáció az oslói és a bergeni egyetemről, és tetszett nekik az az alapképzés, aminek én és kollégáim állítottuk össze a programját. Éppen New Yorkban voltam 1986-87-ben amikor felhívott a bergeni egyetem rektora, hogy érdekelne-e egy intézetvezetői professzori állás, küldjem el a portfóliómat. Elküldtem, de két évig nem történt semmi, így hát 1987-ben hazajöttem. 1989-ben felhívott a rektor, hogy érdekel-e még a munka, mert a nemzetközi pályázaton engem hoztak ki elsőnek. Elvállaltam. 16 évet töltöttünk Bergenben. Nyugdíjba mentem és talán még többet dolgozom mint fiatal koromban.
Könnyen alkot? Sosem volt alkotói válságban?
Soha. Az idegesít, hogy jönnek az ötletek, és nincs elég időm kivitelezni őket.
A Rockefeller Egyetemen Müller Miklós professzor mondta nekem: „András, a tudományban, ha csak egy téglányit hozzátesz valaki a szakmájához, akkor már megérte” Ebben én is elkötelezett vagyok. Engem az izgat, hogyan tudok még hozzátenni valamit a szakmámhoz. Ami tágítja a gondolkodásomat, hat a környezetemre és az emberi tevékenységre. Ehhez ismerni kell a múltat, hogy ne ismételjem meg azt, ami már megtörtént. Nem akarok ismétlésbe bocsátkozni. Az autonóm művészetnek kell, hogy legyen filozófiai alapállása, amire ráépülhet a tevékenységünk. Mindig így működtem, először megalkottam a filozófiai gondolati alapot és elkezdtem megkeresni hozzá a megfelelő vizuális eszközöket, kiválogatni az eszköztáramból a legmegfelelőbbet, ami a gondolatomat vizuálisan létrehozza, tükrözi és még esztétikai hatása is van. Hiszem azt, hogy a filozófiai, a gondolati, a szakmai és az „élvezhető” esztétikai tartalomnak integrálódnia kell egymással.
A MNB gyűjteményében több jelentős munkája szerepel. Egyfajta játékosság és a síkból a térbe való átugrás jellemzi a többségüket. Mesélne egy kicsit az eredeti alkotói szándékokról?
Ezeknél a képeknél az érdekelt, hogy egyik referencia rendszerből átmegy egy forma egy másik referencia rendszerbe. Az igazságok megváltozásáról is szólnak ezek a munkák. Könnyen belátható, hogy a dimezióváltásokkal az igazságok is megváltoznak. Ami a földi referencia rendszerben igaz, az már az űrhajóban sem igaz, hát még a Holdon. Minden referencia rendszerben másképp kell gondolkodnunk. Viszont attól, hogy egy forma az egyik referencia rendszerből átmegy egy másikba, még tudhatnak kommunikálni egymással. És ez a lényeg, hogy tudjanak kommunikálni egymással, legyen közöttük valamilyen kapcsolódási pont, interakció.
Min dolgozik aktuálisan?
Három dolog érdekel a művészetemben jelen pillanatban: mi van a három dimenzión túl, ha van hogyan néz ki az vizuálisan? Ez már maga egy izgalmas kérdés. Ha létezik akkor hogyan tudom megjeleníteni vizuálisan? A második impressziókra épül. A harmadik kérdéskör, amivel foglalkozom: a polifonikus vizuális terek. Az összefüggésekben való gondolkodás, a többnézőpontúság és az együtt láttatás.
Ami pedig ehhez kapcsolódik, a formák megjelenítésének az ellenkezője mégpedig az, hogy hogyan tudom formába önteni a semmit? Kérdések tömkelege vetődik fel ennek kapcsán.
Létezik-e a semmi valami nélkül? A kérdés nagyon összetett és számtalan megközelítése lehetséges. Számomra az érzékelés és a formaadás szempontjából érdekel a dolog. Itt szóba kerülnek a formák közötti intervallumok, a negatív formák, a tér maga, vagy például a láthatatlan energiák. Ha képzőművészeti szintre hozom, a kérdés az hogy hogyan befolyásolhatják az emberi létet (a tér vagy mondjuk a láthatatlan energiák) pozitív irányba? Lehetséges e? – És vizuálisan hogyan közvetíthető, ha egyáltalán lehetséges.
Valamennyi jelenlegi kérdésfelvetéseim, szakmai (vizuális) tevékenységem és próbálkozásaim a kölcsönhatásokról és az összefüggésekben való gondolkodásról szól.