Hortobágyi Endre a hatvanas években induló magyar gesztusfestészet tragikus sorsú alkotója volt, akinek életművét csak halála után értékelte igazán a közönség. A franciás lírai absztrakcióban, az informelben gyökerező művészete a 20. századi magyar nonfiguratív képzőművészet kivételes teljesítménye. Festészetének különlegessége egyéniségéből fakad, hiszen Hortobágyi – ahogy egyik újrafelfedezője, a neves nemzetközi múzeumigazgató, Hegyi Lóránd írta – hitt a harmónia lehetőségében, az organikus teljesség víziójában: „Ez teszi művészi attitűdjét romantikussá, szinte anakronisztikusan fennköltté és őt magát, a művészt magányosság.”

A második világháború alatt, Budapesten született Hortobágyi „rendszeridegen elemként” nem jutott be a Képzőművészeti Főiskolára, így csak autodidaktaként képezhette magát. 1962 körül csatlakozott a Molnár Sándor által alapított Zugló Köröz, ahol a fiatal alkotók – a hivatalos művészetpolitikával szembefordulva – önerőből ismerték meg a francia absztrakt művészet korabeli tendenciáit és elméleti szövegeit. A főként Jean Bazaine tanítása nyomán kialakuló festészetüket a tárgyi világ expresszív foltrendszerré való absztrahálása jellemezte, úgy, hogy az ábrázolt „tárgy az őt felülmúló igazság szenvedélyes ideogrammájává váljék”. A zuglói lakás „második nyilvánosságában” sok támogató szellemiségű értelmiségi szereplő megfordult, de tiltottnak számító művészetük hivatalos megjelenési felülethez nem jutott, első kiállításukat (Új Törekvések, 1966) is bezáratta a hatalom. Hortobágyi hatvanas évekbeli festészetét a tájak lelki tartalommal megtöltött absztrahált átiratai dominálták, majd az – automatikus írás felszabadító hatására – egy tisztább, spontánabb, leginkább a francia Alfred Manessier-vel rokonítható nonfigurativitás. Míg Főiskolát végzett nemzedéktársai sorra rendezték a csoportos kiállításokat, Hortobágyi a hatvanas évek végétől egyre magányosabbá vált, kiszorult a művészvilágból és a társadalomból is. Magányos, teljesen izolált alkotó évei alatt művészete megváltozott: a növényi asszociációkat keltő, organikus dzsungelként burjánzó felületek mellett megjelentek a szögletes, homogén színfoltok is. Pályafutása utolsó, úgynevezett kalligrafikus korszakában redukált színvilágú, széles, leheletvékony gesztusokat festett, amelyek olykor gomolygó struktúrákká rendeződtek. Bár élete végén – a rendszerváltás után – ismét felkarolta a szakmai közélet, mégis sértetten, magányosan halt meg. Úttörő életműve a hazai informel festészet különleges erejű zárványa maradt.

Rieder Gábor

Hortobágyi Endre a hatvanas években induló magyar gesztusfestészet tragikus sorsú alkotója volt, akinek életművét csak halála után értékelte igazán a közönség. A franciás lírai absztrakcióban, az informelben gyökerező művészete a 20. századi magyar nonfiguratív képzőművészet kivételes teljesítménye. Festészetének különlegessége egyéniségéből fakad, hiszen Hortobágyi – ahogy egyik újrafelfedezője, a neves nemzetközi múzeumigazgató, Hegyi Lóránd írta – hitt a harmónia lehetőségében, az organikus teljesség víziójában: „Ez teszi művészi attitűdjét romantikussá, szinte anakronisztikusan fennköltté és őt magát, a művészt magányosság.”

A második világháború alatt, Budapesten született Hortobágyi „rendszeridegen elemként” nem jutott be a Képzőművészeti Főiskolára, így csak autodidaktaként képezhette magát. 1962 körül csatlakozott a Molnár Sándor által alapított Zugló Köröz, ahol a fiatal alkotók – a hivatalos művészetpolitikával szembefordulva – önerőből ismerték meg a francia absztrakt művészet korabeli tendenciáit és elméleti szövegeit. A főként Jean Bazaine tanítása nyomán kialakuló festészetüket a tárgyi világ expresszív foltrendszerré való absztrahálása jellemezte, úgy, hogy az ábrázolt „tárgy az őt felülmúló igazság szenvedélyes ideogrammájává váljék”. A zuglói lakás „második nyilvánosságában” sok támogató szellemiségű értelmiségi szereplő megfordult, de tiltottnak számító művészetük hivatalos megjelenési felülethez nem jutott, első kiállításukat (Új Törekvések, 1966) is bezáratta a hatalom. Hortobágyi hatvanas évekbeli festészetét a tájak lelki tartalommal megtöltött absztrahált átiratai dominálták, majd az – automatikus írás felszabadító hatására – egy tisztább, spontánabb, leginkább a francia Alfred Manessier-vel rokonítható nonfigurativitás. Míg Főiskolát végzett nemzedéktársai sorra rendezték a csoportos kiállításokat, Hortobágyi a hatvanas évek végétől egyre magányosabbá vált, kiszorult a művészvilágból és a társadalomból is. Magányos, teljesen izolált alkotó évei alatt művészete megváltozott: a növényi asszociációkat keltő, organikus dzsungelként burjánzó felületek mellett megjelentek a szögletes, homogén színfoltok is. Pályafutása utolsó, úgynevezett kalligrafikus korszakában redukált színvilágú, széles, leheletvékony gesztusokat festett, amelyek olykor gomolygó struktúrákká rendeződtek. Bár élete végén – a rendszerváltás után – ismét felkarolta a szakmai közélet, mégis sértetten, magányosan halt meg. Úttörő életműve a hazai informel festészet különleges erejű zárványa maradt.

Rieder Gábor

Hortobágyi Endre a hatvanas években induló magyar gesztusfestészet tragikus sorsú alkotója volt, akinek életművét csak halála után értékelte igazán a közönség. A franciás lírai absztrakcióban, az informelben gyökerező művészete a 20. századi magyar nonfiguratív képzőművészet kivételes teljesítménye. Festészetének különlegessége egyéniségéből fakad, hiszen Hortobágyi – ahogy egyik újrafelfedezője, a neves nemzetközi múzeumigazgató, Hegyi Lóránd írta – hitt a harmónia lehetőségében, az organikus teljesség víziójában: „Ez teszi művészi attitűdjét romantikussá, szinte anakronisztikusan fennköltté és őt magát, a művészt magányosság.”

A második világháború alatt, Budapesten született Hortobágyi „rendszeridegen elemként” nem jutott be a Képzőművészeti Főiskolára, így csak autodidaktaként képezhette magát. 1962 körül csatlakozott a Molnár Sándor által alapított Zugló Köröz, ahol a fiatal alkotók – a hivatalos művészetpolitikával szembefordulva – önerőből ismerték meg a francia absztrakt művészet korabeli tendenciáit és elméleti szövegeit. A főként Jean Bazaine tanítása nyomán kialakuló festészetüket a tárgyi világ expresszív foltrendszerré való absztrahálása jellemezte, úgy, hogy az ábrázolt „tárgy az őt felülmúló igazság szenvedélyes ideogrammájává váljék”. A zuglói lakás „második nyilvánosságában” sok támogató szellemiségű értelmiségi szereplő megfordult, de tiltottnak számító művészetük hivatalos megjelenési felülethez nem jutott, első kiállításukat (Új Törekvések, 1966) is bezáratta a hatalom. Hortobágyi hatvanas évekbeli festészetét a tájak lelki tartalommal megtöltött absztrahált átiratai dominálták, majd az – automatikus írás felszabadító hatására – egy tisztább, spontánabb, leginkább a francia Alfred Manessier-vel rokonítható nonfigurativitás. Míg Főiskolát végzett nemzedéktársai sorra rendezték a csoportos kiállításokat, Hortobágyi a hatvanas évek végétől egyre magányosabbá vált, kiszorult a művészvilágból és a társadalomból is. Magányos, teljesen izolált alkotó évei alatt művészete megváltozott: a növényi asszociációkat keltő, organikus dzsungelként burjánzó felületek mellett megjelentek a szögletes, homogén színfoltok is. Pályafutása utolsó, úgynevezett kalligrafikus korszakában redukált színvilágú, széles, leheletvékony gesztusokat festett, amelyek olykor gomolygó struktúrákká rendeződtek. Bár élete végén – a rendszerváltás után – ismét felkarolta a szakmai közélet, mégis sértetten, magányosan halt meg. Úttörő életműve a hazai informel festészet különleges erejű zárványa maradt.

Rieder Gábor

Hortobágyi Endre a hatvanas években induló magyar gesztusfestészet tragikus sorsú alkotója volt, akinek életművét csak halála után értékelte igazán a közönség. A franciás lírai absztrakcióban, az informelben gyökerező művészete a 20. századi magyar nonfiguratív képzőművészet kivételes teljesítménye. Festészetének különlegessége egyéniségéből fakad, hiszen Hortobágyi – ahogy egyik újrafelfedezője, a neves nemzetközi múzeumigazgató, Hegyi Lóránd írta – hitt a harmónia lehetőségében, az organikus teljesség víziójában: „Ez teszi művészi attitűdjét romantikussá, szinte anakronisztikusan fennköltté és őt magát, a művészt magányosság.”

A második világháború alatt, Budapesten született Hortobágyi „rendszeridegen elemként” nem jutott be a Képzőművészeti Főiskolára, így csak autodidaktaként képezhette magát. 1962 körül csatlakozott a Molnár Sándor által alapított Zugló Köröz, ahol a fiatal alkotók – a hivatalos művészetpolitikával szembefordulva – önerőből ismerték meg a francia absztrakt művészet korabeli tendenciáit és elméleti szövegeit. A főként Jean Bazaine tanítása nyomán kialakuló festészetüket a tárgyi világ expresszív foltrendszerré való absztrahálása jellemezte, úgy, hogy az ábrázolt „tárgy az őt felülmúló igazság szenvedélyes ideogrammájává váljék”. A zuglói lakás „második nyilvánosságában” sok támogató szellemiségű értelmiségi szereplő megfordult, de tiltottnak számító művészetük hivatalos megjelenési felülethez nem jutott, első kiállításukat (Új Törekvések, 1966) is bezáratta a hatalom. Hortobágyi hatvanas évekbeli festészetét a tájak lelki tartalommal megtöltött absztrahált átiratai dominálták, majd az – automatikus írás felszabadító hatására – egy tisztább, spontánabb, leginkább a francia Alfred Manessier-vel rokonítható nonfigurativitás. Míg Főiskolát végzett nemzedéktársai sorra rendezték a csoportos kiállításokat, Hortobágyi a hatvanas évek végétől egyre magányosabbá vált, kiszorult a művészvilágból és a társadalomból is. Magányos, teljesen izolált alkotó évei alatt művészete megváltozott: a növényi asszociációkat keltő, organikus dzsungelként burjánzó felületek mellett megjelentek a szögletes, homogén színfoltok is. Pályafutása utolsó, úgynevezett kalligrafikus korszakában redukált színvilágú, széles, leheletvékony gesztusokat festett, amelyek olykor gomolygó struktúrákká rendeződtek. Bár élete végén – a rendszerváltás után – ismét felkarolta a szakmai közélet, mégis sértetten, magányosan halt meg. Úttörő életműve a hazai informel festészet különleges erejű zárványa maradt.

Rieder Gábor

Hortobágyi Endre a hatvanas években induló magyar gesztusfestészet tragikus sorsú alkotója volt, akinek életművét csak halála után értékelte igazán a közönség. A franciás lírai absztrakcióban, az informelben gyökerező művészete a 20. századi magyar nonfiguratív képzőművészet kivételes teljesítménye. Festészetének különlegessége egyéniségéből fakad, hiszen Hortobágyi – ahogy egyik újrafelfedezője, a neves nemzetközi múzeumigazgató, Hegyi Lóránd írta – hitt a harmónia lehetőségében, az organikus teljesség víziójában: „Ez teszi művészi attitűdjét romantikussá, szinte anakronisztikusan fennköltté és őt magát, a művészt magányosság.”

A második világháború alatt, Budapesten született Hortobágyi „rendszeridegen elemként” nem jutott be a Képzőművészeti Főiskolára, így csak autodidaktaként képezhette magát. 1962 körül csatlakozott a Molnár Sándor által alapított Zugló Köröz, ahol a fiatal alkotók – a hivatalos művészetpolitikával szembefordulva – önerőből ismerték meg a francia absztrakt művészet korabeli tendenciáit és elméleti szövegeit. A főként Jean Bazaine tanítása nyomán kialakuló festészetüket a tárgyi világ expresszív foltrendszerré való absztrahálása jellemezte, úgy, hogy az ábrázolt „tárgy az őt felülmúló igazság szenvedélyes ideogrammájává váljék”. A zuglói lakás „második nyilvánosságában” sok támogató szellemiségű értelmiségi szereplő megfordult, de tiltottnak számító művészetük hivatalos megjelenési felülethez nem jutott, első kiállításukat (Új Törekvések, 1966) is bezáratta a hatalom. Hortobágyi hatvanas évekbeli festészetét a tájak lelki tartalommal megtöltött absztrahált átiratai dominálták, majd az – automatikus írás felszabadító hatására – egy tisztább, spontánabb, leginkább a francia Alfred Manessier-vel rokonítható nonfigurativitás. Míg Főiskolát végzett nemzedéktársai sorra rendezték a csoportos kiállításokat, Hortobágyi a hatvanas évek végétől egyre magányosabbá vált, kiszorult a művészvilágból és a társadalomból is. Magányos, teljesen izolált alkotó évei alatt művészete megváltozott: a növényi asszociációkat keltő, organikus dzsungelként burjánzó felületek mellett megjelentek a szögletes, homogén színfoltok is. Pályafutása utolsó, úgynevezett kalligrafikus korszakában redukált színvilágú, széles, leheletvékony gesztusokat festett, amelyek olykor gomolygó struktúrákká rendeződtek. Bár élete végén – a rendszerváltás után – ismét felkarolta a szakmai közélet, mégis sértetten, magányosan halt meg. Úttörő életműve a hazai informel festészet különleges erejű zárványa maradt.

Rieder Gábor

Hortobágyi Endre a hatvanas években induló magyar gesztusfestészet tragikus sorsú alkotója volt, akinek életművét csak halála után értékelte igazán a közönség. A franciás lírai absztrakcióban, az informelben gyökerező művészete a 20. századi magyar nonfiguratív képzőművészet kivételes teljesítménye. Festészetének különlegessége egyéniségéből fakad, hiszen Hortobágyi – ahogy egyik újrafelfedezője, a neves nemzetközi múzeumigazgató, Hegyi Lóránd írta – hitt a harmónia lehetőségében, az organikus teljesség víziójában: „Ez teszi művészi attitűdjét romantikussá, szinte anakronisztikusan fennköltté és őt magát, a művészt magányosság.”

A második világháború alatt, Budapesten született Hortobágyi „rendszeridegen elemként” nem jutott be a Képzőművészeti Főiskolára, így csak autodidaktaként képezhette magát. 1962 körül csatlakozott a Molnár Sándor által alapított Zugló Köröz, ahol a fiatal alkotók – a hivatalos művészetpolitikával szembefordulva – önerőből ismerték meg a francia absztrakt művészet korabeli tendenciáit és elméleti szövegeit. A főként Jean Bazaine tanítása nyomán kialakuló festészetüket a tárgyi világ expresszív foltrendszerré való absztrahálása jellemezte, úgy, hogy az ábrázolt „tárgy az őt felülmúló igazság szenvedélyes ideogrammájává váljék”. A zuglói lakás „második nyilvánosságában” sok támogató szellemiségű értelmiségi szereplő megfordult, de tiltottnak számító művészetük hivatalos megjelenési felülethez nem jutott, első kiállításukat (Új Törekvések, 1966) is bezáratta a hatalom. Hortobágyi hatvanas évekbeli festészetét a tájak lelki tartalommal megtöltött absztrahált átiratai dominálták, majd az – automatikus írás felszabadító hatására – egy tisztább, spontánabb, leginkább a francia Alfred Manessier-vel rokonítható nonfigurativitás. Míg Főiskolát végzett nemzedéktársai sorra rendezték a csoportos kiállításokat, Hortobágyi a hatvanas évek végétől egyre magányosabbá vált, kiszorult a művészvilágból és a társadalomból is. Magányos, teljesen izolált alkotó évei alatt művészete megváltozott: a növényi asszociációkat keltő, organikus dzsungelként burjánzó felületek mellett megjelentek a szögletes, homogén színfoltok is. Pályafutása utolsó, úgynevezett kalligrafikus korszakában redukált színvilágú, széles, leheletvékony gesztusokat festett, amelyek olykor gomolygó struktúrákká rendeződtek. Bár élete végén – a rendszerváltás után – ismét felkarolta a szakmai közélet, mégis sértetten, magányosan halt meg. Úttörő életműve a hazai informel festészet különleges erejű zárványa maradt.

Rieder Gábor

Hortobágyi Endre a hatvanas években induló magyar gesztusfestészet tragikus sorsú alkotója volt, akinek életművét csak halála után értékelte igazán a közönség. A franciás lírai absztrakcióban, az informelben gyökerező művészete a 20. századi magyar nonfiguratív képzőművészet kivételes teljesítménye. Festészetének különlegessége egyéniségéből fakad, hiszen Hortobágyi – ahogy egyik újrafelfedezője, a neves nemzetközi múzeumigazgató, Hegyi Lóránd írta – hitt a harmónia lehetőségében, az organikus teljesség víziójában: „Ez teszi művészi attitűdjét romantikussá, szinte anakronisztikusan fennköltté és őt magát, a művészt magányosság.”

A második világháború alatt, Budapesten született Hortobágyi „rendszeridegen elemként” nem jutott be a Képzőművészeti Főiskolára, így csak autodidaktaként képezhette magát. 1962 körül csatlakozott a Molnár Sándor által alapított Zugló Köröz, ahol a fiatal alkotók – a hivatalos művészetpolitikával szembefordulva – önerőből ismerték meg a francia absztrakt művészet korabeli tendenciáit és elméleti szövegeit. A főként Jean Bazaine tanítása nyomán kialakuló festészetüket a tárgyi világ expresszív foltrendszerré való absztrahálása jellemezte, úgy, hogy az ábrázolt „tárgy az őt felülmúló igazság szenvedélyes ideogrammájává váljék”. A zuglói lakás „második nyilvánosságában” sok támogató szellemiségű értelmiségi szereplő megfordult, de tiltottnak számító művészetük hivatalos megjelenési felülethez nem jutott, első kiállításukat (Új Törekvések, 1966) is bezáratta a hatalom. Hortobágyi hatvanas évekbeli festészetét a tájak lelki tartalommal megtöltött absztrahált átiratai dominálták, majd az – automatikus írás felszabadító hatására – egy tisztább, spontánabb, leginkább a francia Alfred Manessier-vel rokonítható nonfigurativitás. Míg Főiskolát végzett nemzedéktársai sorra rendezték a csoportos kiállításokat, Hortobágyi a hatvanas évek végétől egyre magányosabbá vált, kiszorult a művészvilágból és a társadalomból is. Magányos, teljesen izolált alkotó évei alatt művészete megváltozott: a növényi asszociációkat keltő, organikus dzsungelként burjánzó felületek mellett megjelentek a szögletes, homogén színfoltok is. Pályafutása utolsó, úgynevezett kalligrafikus korszakában redukált színvilágú, széles, leheletvékony gesztusokat festett, amelyek olykor gomolygó struktúrákká rendeződtek. Bár élete végén – a rendszerváltás után – ismét felkarolta a szakmai közélet, mégis sértetten, magányosan halt meg. Úttörő életműve a hazai informel festészet különleges erejű zárványa maradt.

Rieder Gábor

Hortobágyi Endre a hatvanas években induló magyar gesztusfestészet tragikus sorsú alkotója volt, akinek életművét csak halála után értékelte igazán a közönség. A franciás lírai absztrakcióban, az informelben gyökerező művészete a 20. századi magyar nonfiguratív képzőművészet kivételes teljesítménye. Festészetének különlegessége egyéniségéből fakad, hiszen Hortobágyi – ahogy egyik újrafelfedezője, a neves nemzetközi múzeumigazgató, Hegyi Lóránd írta – hitt a harmónia lehetőségében, az organikus teljesség víziójában: „Ez teszi művészi attitűdjét romantikussá, szinte anakronisztikusan fennköltté és őt magát, a művészt magányosság.”

A második világháború alatt, Budapesten született Hortobágyi „rendszeridegen elemként” nem jutott be a Képzőművészeti Főiskolára, így csak autodidaktaként képezhette magát. 1962 körül csatlakozott a Molnár Sándor által alapított Zugló Köröz, ahol a fiatal alkotók – a hivatalos művészetpolitikával szembefordulva – önerőből ismerték meg a francia absztrakt művészet korabeli tendenciáit és elméleti szövegeit. A főként Jean Bazaine tanítása nyomán kialakuló festészetüket a tárgyi világ expresszív foltrendszerré való absztrahálása jellemezte, úgy, hogy az ábrázolt „tárgy az őt felülmúló igazság szenvedélyes ideogrammájává váljék”. A zuglói lakás „második nyilvánosságában” sok támogató szellemiségű értelmiségi szereplő megfordult, de tiltottnak számító művészetük hivatalos megjelenési felülethez nem jutott, első kiállításukat (Új Törekvések, 1966) is bezáratta a hatalom. Hortobágyi hatvanas évekbeli festészetét a tájak lelki tartalommal megtöltött absztrahált átiratai dominálták, majd az – automatikus írás felszabadító hatására – egy tisztább, spontánabb, leginkább a francia Alfred Manessier-vel rokonítható nonfigurativitás. Míg Főiskolát végzett nemzedéktársai sorra rendezték a csoportos kiállításokat, Hortobágyi a hatvanas évek végétől egyre magányosabbá vált, kiszorult a művészvilágból és a társadalomból is. Magányos, teljesen izolált alkotó évei alatt művészete megváltozott: a növényi asszociációkat keltő, organikus dzsungelként burjánzó felületek mellett megjelentek a szögletes, homogén színfoltok is. Pályafutása utolsó, úgynevezett kalligrafikus korszakában redukált színvilágú, széles, leheletvékony gesztusokat festett, amelyek olykor gomolygó struktúrákká rendeződtek. Bár élete végén – a rendszerváltás után – ismét felkarolta a szakmai közélet, mégis sértetten, magányosan halt meg. Úttörő életműve a hazai informel festészet különleges erejű zárványa maradt.

Rieder Gábor

Hortobágyi Endre a hatvanas években induló magyar gesztusfestészet tragikus sorsú alkotója volt, akinek életművét csak halála után értékelte igazán a közönség. A franciás lírai absztrakcióban, az informelben gyökerező művészete a 20. századi magyar nonfiguratív képzőművészet kivételes teljesítménye. Festészetének különlegessége egyéniségéből fakad, hiszen Hortobágyi – ahogy egyik újrafelfedezője, a neves nemzetközi múzeumigazgató, Hegyi Lóránd írta – hitt a harmónia lehetőségében, az organikus teljesség víziójában: „Ez teszi művészi attitűdjét romantikussá, szinte anakronisztikusan fennköltté és őt magát, a művészt magányosság.”

A második világháború alatt, Budapesten született Hortobágyi „rendszeridegen elemként” nem jutott be a Képzőművészeti Főiskolára, így csak autodidaktaként képezhette magát. 1962 körül csatlakozott a Molnár Sándor által alapított Zugló Köröz, ahol a fiatal alkotók – a hivatalos művészetpolitikával szembefordulva – önerőből ismerték meg a francia absztrakt művészet korabeli tendenciáit és elméleti szövegeit. A főként Jean Bazaine tanítása nyomán kialakuló festészetüket a tárgyi világ expresszív foltrendszerré való absztrahálása jellemezte, úgy, hogy az ábrázolt „tárgy az őt felülmúló igazság szenvedélyes ideogrammájává váljék”. A zuglói lakás „második nyilvánosságában” sok támogató szellemiségű értelmiségi szereplő megfordult, de tiltottnak számító művészetük hivatalos megjelenési felülethez nem jutott, első kiállításukat (Új Törekvések, 1966) is bezáratta a hatalom. Hortobágyi hatvanas évekbeli festészetét a tájak lelki tartalommal megtöltött absztrahált átiratai dominálták, majd az – automatikus írás felszabadító hatására – egy tisztább, spontánabb, leginkább a francia Alfred Manessier-vel rokonítható nonfigurativitás. Míg Főiskolát végzett nemzedéktársai sorra rendezték a csoportos kiállításokat, Hortobágyi a hatvanas évek végétől egyre magányosabbá vált, kiszorult a művészvilágból és a társadalomból is. Magányos, teljesen izolált alkotó évei alatt művészete megváltozott: a növényi asszociációkat keltő, organikus dzsungelként burjánzó felületek mellett megjelentek a szögletes, homogén színfoltok is. Pályafutása utolsó, úgynevezett kalligrafikus korszakában redukált színvilágú, széles, leheletvékony gesztusokat festett, amelyek olykor gomolygó struktúrákká rendeződtek. Bár élete végén – a rendszerváltás után – ismét felkarolta a szakmai közélet, mégis sértetten, magányosan halt meg. Úttörő életműve a hazai informel festészet különleges erejű zárványa maradt.

Rieder Gábor

Hortobágyi Endre a hatvanas években induló magyar gesztusfestészet tragikus sorsú alkotója volt, akinek életművét csak halála után értékelte igazán a közönség. A franciás lírai absztrakcióban, az informelben gyökerező művészete a 20. századi magyar nonfiguratív képzőművészet kivételes teljesítménye. Festészetének különlegessége egyéniségéből fakad, hiszen Hortobágyi – ahogy egyik újrafelfedezője, a neves nemzetközi múzeumigazgató, Hegyi Lóránd írta – hitt a harmónia lehetőségében, az organikus teljesség víziójában: „Ez teszi művészi attitűdjét romantikussá, szinte anakronisztikusan fennköltté és őt magát, a művészt magányosság.”

A második világháború alatt, Budapesten született Hortobágyi „rendszeridegen elemként” nem jutott be a Képzőművészeti Főiskolára, így csak autodidaktaként képezhette magát. 1962 körül csatlakozott a Molnár Sándor által alapított Zugló Köröz, ahol a fiatal alkotók – a hivatalos művészetpolitikával szembefordulva – önerőből ismerték meg a francia absztrakt művészet korabeli tendenciáit és elméleti szövegeit. A főként Jean Bazaine tanítása nyomán kialakuló festészetüket a tárgyi világ expresszív foltrendszerré való absztrahálása jellemezte, úgy, hogy az ábrázolt „tárgy az őt felülmúló igazság szenvedélyes ideogrammájává váljék”. A zuglói lakás „második nyilvánosságában” sok támogató szellemiségű értelmiségi szereplő megfordult, de tiltottnak számító művészetük hivatalos megjelenési felülethez nem jutott, első kiállításukat (Új Törekvések, 1966) is bezáratta a hatalom. Hortobágyi hatvanas évekbeli festészetét a tájak lelki tartalommal megtöltött absztrahált átiratai dominálták, majd az – automatikus írás felszabadító hatására – egy tisztább, spontánabb, leginkább a francia Alfred Manessier-vel rokonítható nonfigurativitás. Míg Főiskolát végzett nemzedéktársai sorra rendezték a csoportos kiállításokat, Hortobágyi a hatvanas évek végétől egyre magányosabbá vált, kiszorult a művészvilágból és a társadalomból is. Magányos, teljesen izolált alkotó évei alatt művészete megváltozott: a növényi asszociációkat keltő, organikus dzsungelként burjánzó felületek mellett megjelentek a szögletes, homogén színfoltok is. Pályafutása utolsó, úgynevezett kalligrafikus korszakában redukált színvilágú, széles, leheletvékony gesztusokat festett, amelyek olykor gomolygó struktúrákká rendeződtek. Bár élete végén – a rendszerváltás után – ismét felkarolta a szakmai közélet, mégis sértetten, magányosan halt meg. Úttörő életműve a hazai informel festészet különleges erejű zárványa maradt.

Rieder Gábor

Hortobágyi Endre a hatvanas években induló magyar gesztusfestészet tragikus sorsú alkotója volt, akinek életművét csak halála után értékelte igazán a közönség. A franciás lírai absztrakcióban, az informelben gyökerező művészete a 20. századi magyar nonfiguratív képzőművészet kivételes teljesítménye. Festészetének különlegessége egyéniségéből fakad, hiszen Hortobágyi – ahogy egyik újrafelfedezője, a neves nemzetközi múzeumigazgató, Hegyi Lóránd írta – hitt a harmónia lehetőségében, az organikus teljesség víziójában: „Ez teszi művészi attitűdjét romantikussá, szinte anakronisztikusan fennköltté és őt magát, a művészt magányosság.”

A második világháború alatt, Budapesten született Hortobágyi „rendszeridegen elemként” nem jutott be a Képzőművészeti Főiskolára, így csak autodidaktaként képezhette magát. 1962 körül csatlakozott a Molnár Sándor által alapított Zugló Köröz, ahol a fiatal alkotók – a hivatalos művészetpolitikával szembefordulva – önerőből ismerték meg a francia absztrakt művészet korabeli tendenciáit és elméleti szövegeit. A főként Jean Bazaine tanítása nyomán kialakuló festészetüket a tárgyi világ expresszív foltrendszerré való absztrahálása jellemezte, úgy, hogy az ábrázolt „tárgy az őt felülmúló igazság szenvedélyes ideogrammájává váljék”. A zuglói lakás „második nyilvánosságában” sok támogató szellemiségű értelmiségi szereplő megfordult, de tiltottnak számító művészetük hivatalos megjelenési felülethez nem jutott, első kiállításukat (Új Törekvések, 1966) is bezáratta a hatalom. Hortobágyi hatvanas évekbeli festészetét a tájak lelki tartalommal megtöltött absztrahált átiratai dominálták, majd az – automatikus írás felszabadító hatására – egy tisztább, spontánabb, leginkább a francia Alfred Manessier-vel rokonítható nonfigurativitás. Míg Főiskolát végzett nemzedéktársai sorra rendezték a csoportos kiállításokat, Hortobágyi a hatvanas évek végétől egyre magányosabbá vált, kiszorult a művészvilágból és a társadalomból is. Magányos, teljesen izolált alkotó évei alatt művészete megváltozott: a növényi asszociációkat keltő, organikus dzsungelként burjánzó felületek mellett megjelentek a szögletes, homogén színfoltok is. Pályafutása utolsó, úgynevezett kalligrafikus korszakában redukált színvilágú, széles, leheletvékony gesztusokat festett, amelyek olykor gomolygó struktúrákká rendeződtek. Bár élete végén – a rendszerváltás után – ismét felkarolta a szakmai közélet, mégis sértetten, magányosan halt meg. Úttörő életműve a hazai informel festészet különleges erejű zárványa maradt.

Rieder Gábor

Hortobágyi Endre a hatvanas években induló magyar gesztusfestészet tragikus sorsú alkotója volt, akinek életművét csak halála után értékelte igazán a közönség. A franciás lírai absztrakcióban, az informelben gyökerező művészete a 20. századi magyar nonfiguratív képzőművészet kivételes teljesítménye. Festészetének különlegessége egyéniségéből fakad, hiszen Hortobágyi – ahogy egyik újrafelfedezője, a neves nemzetközi múzeumigazgató, Hegyi Lóránd írta – hitt a harmónia lehetőségében, az organikus teljesség víziójában: „Ez teszi művészi attitűdjét romantikussá, szinte anakronisztikusan fennköltté és őt magát, a művészt magányosság.”

A második világháború alatt, Budapesten született Hortobágyi „rendszeridegen elemként” nem jutott be a Képzőművészeti Főiskolára, így csak autodidaktaként képezhette magát. 1962 körül csatlakozott a Molnár Sándor által alapított Zugló Köröz, ahol a fiatal alkotók – a hivatalos művészetpolitikával szembefordulva – önerőből ismerték meg a francia absztrakt művészet korabeli tendenciáit és elméleti szövegeit. A főként Jean Bazaine tanítása nyomán kialakuló festészetüket a tárgyi világ expresszív foltrendszerré való absztrahálása jellemezte, úgy, hogy az ábrázolt „tárgy az őt felülmúló igazság szenvedélyes ideogrammájává váljék”. A zuglói lakás „második nyilvánosságában” sok támogató szellemiségű értelmiségi szereplő megfordult, de tiltottnak számító művészetük hivatalos megjelenési felülethez nem jutott, első kiállításukat (Új Törekvések, 1966) is bezáratta a hatalom. Hortobágyi hatvanas évekbeli festészetét a tájak lelki tartalommal megtöltött absztrahált átiratai dominálták, majd az – automatikus írás felszabadító hatására – egy tisztább, spontánabb, leginkább a francia Alfred Manessier-vel rokonítható nonfigurativitás. Míg Főiskolát végzett nemzedéktársai sorra rendezték a csoportos kiállításokat, Hortobágyi a hatvanas évek végétől egyre magányosabbá vált, kiszorult a művészvilágból és a társadalomból is. Magányos, teljesen izolált alkotó évei alatt művészete megváltozott: a növényi asszociációkat keltő, organikus dzsungelként burjánzó felületek mellett megjelentek a szögletes, homogén színfoltok is. Pályafutása utolsó, úgynevezett kalligrafikus korszakában redukált színvilágú, széles, leheletvékony gesztusokat festett, amelyek olykor gomolygó struktúrákká rendeződtek. Bár élete végén – a rendszerváltás után – ismét felkarolta a szakmai közélet, mégis sértetten, magányosan halt meg. Úttörő életműve a hazai informel festészet különleges erejű zárványa maradt.

Rieder Gábor

Hortobágyi Endre a hatvanas években induló magyar gesztusfestészet tragikus sorsú alkotója volt, akinek életművét csak halála után értékelte igazán a közönség. A franciás lírai absztrakcióban, az informelben gyökerező művészete a 20. századi magyar nonfiguratív képzőművészet kivételes teljesítménye. Festészetének különlegessége egyéniségéből fakad, hiszen Hortobágyi – ahogy egyik újrafelfedezője, a neves nemzetközi múzeumigazgató, Hegyi Lóránd írta – hitt a harmónia lehetőségében, az organikus teljesség víziójában: „Ez teszi művészi attitűdjét romantikussá, szinte anakronisztikusan fennköltté és őt magát, a művészt magányosság.”

A második világháború alatt, Budapesten született Hortobágyi „rendszeridegen elemként” nem jutott be a Képzőművészeti Főiskolára, így csak autodidaktaként képezhette magát. 1962 körül csatlakozott a Molnár Sándor által alapított Zugló Köröz, ahol a fiatal alkotók – a hivatalos művészetpolitikával szembefordulva – önerőből ismerték meg a francia absztrakt művészet korabeli tendenciáit és elméleti szövegeit. A főként Jean Bazaine tanítása nyomán kialakuló festészetüket a tárgyi világ expresszív foltrendszerré való absztrahálása jellemezte, úgy, hogy az ábrázolt „tárgy az őt felülmúló igazság szenvedélyes ideogrammájává váljék”. A zuglói lakás „második nyilvánosságában” sok támogató szellemiségű értelmiségi szereplő megfordult, de tiltottnak számító művészetük hivatalos megjelenési felülethez nem jutott, első kiállításukat (Új Törekvések, 1966) is bezáratta a hatalom. Hortobágyi hatvanas évekbeli festészetét a tájak lelki tartalommal megtöltött absztrahált átiratai dominálták, majd az – automatikus írás felszabadító hatására – egy tisztább, spontánabb, leginkább a francia Alfred Manessier-vel rokonítható nonfigurativitás. Míg Főiskolát végzett nemzedéktársai sorra rendezték a csoportos kiállításokat, Hortobágyi a hatvanas évek végétől egyre magányosabbá vált, kiszorult a művészvilágból és a társadalomból is. Magányos, teljesen izolált alkotó évei alatt művészete megváltozott: a növényi asszociációkat keltő, organikus dzsungelként burjánzó felületek mellett megjelentek a szögletes, homogén színfoltok is. Pályafutása utolsó, úgynevezett kalligrafikus korszakában redukált színvilágú, széles, leheletvékony gesztusokat festett, amelyek olykor gomolygó struktúrákká rendeződtek. Bár élete végén – a rendszerváltás után – ismét felkarolta a szakmai közélet, mégis sértetten, magányosan halt meg. Úttörő életműve a hazai informel festészet különleges erejű zárványa maradt.

Rieder Gábor

Hortobágyi Endre a hatvanas években induló magyar gesztusfestészet tragikus sorsú alkotója volt, akinek életművét csak halála után értékelte igazán a közönség. A franciás lírai absztrakcióban, az informelben gyökerező művészete a 20. századi magyar nonfiguratív képzőművészet kivételes teljesítménye. Festészetének különlegessége egyéniségéből fakad, hiszen Hortobágyi – ahogy egyik újrafelfedezője, a neves nemzetközi múzeumigazgató, Hegyi Lóránd írta – hitt a harmónia lehetőségében, az organikus teljesség víziójában: „Ez teszi művészi attitűdjét romantikussá, szinte anakronisztikusan fennköltté és őt magát, a művészt magányosság.”

A második világháború alatt, Budapesten született Hortobágyi „rendszeridegen elemként” nem jutott be a Képzőművészeti Főiskolára, így csak autodidaktaként képezhette magát. 1962 körül csatlakozott a Molnár Sándor által alapított Zugló Köröz, ahol a fiatal alkotók – a hivatalos művészetpolitikával szembefordulva – önerőből ismerték meg a francia absztrakt művészet korabeli tendenciáit és elméleti szövegeit. A főként Jean Bazaine tanítása nyomán kialakuló festészetüket a tárgyi világ expresszív foltrendszerré való absztrahálása jellemezte, úgy, hogy az ábrázolt „tárgy az őt felülmúló igazság szenvedélyes ideogrammájává váljék”. A zuglói lakás „második nyilvánosságában” sok támogató szellemiségű értelmiségi szereplő megfordult, de tiltottnak számító művészetük hivatalos megjelenési felülethez nem jutott, első kiállításukat (Új Törekvések, 1966) is bezáratta a hatalom. Hortobágyi hatvanas évekbeli festészetét a tájak lelki tartalommal megtöltött absztrahált átiratai dominálták, majd az – automatikus írás felszabadító hatására – egy tisztább, spontánabb, leginkább a francia Alfred Manessier-vel rokonítható nonfigurativitás. Míg Főiskolát végzett nemzedéktársai sorra rendezték a csoportos kiállításokat, Hortobágyi a hatvanas évek végétől egyre magányosabbá vált, kiszorult a művészvilágból és a társadalomból is. Magányos, teljesen izolált alkotó évei alatt művészete megváltozott: a növényi asszociációkat keltő, organikus dzsungelként burjánzó felületek mellett megjelentek a szögletes, homogén színfoltok is. Pályafutása utolsó, úgynevezett kalligrafikus korszakában redukált színvilágú, széles, leheletvékony gesztusokat festett, amelyek olykor gomolygó struktúrákká rendeződtek. Bár élete végén – a rendszerváltás után – ismét felkarolta a szakmai közélet, mégis sértetten, magányosan halt meg. Úttörő életműve a hazai informel festészet különleges erejű zárványa maradt.

Rieder Gábor