Horváth Lóczi Judit munkái is szerepelnek a MNB gyűjteményéből rendezett postdigitális alkotókat bemutató kiállításon a berlini Collegium Hungaricumban. Nem ez az egyetlen tárlat, ahol a művésszel találkozhatunk, szerencsére az elmúlt években számos csoportos és egyéni kiállítás mentén kísérhettük figyelemmel alkotói attitűdjét és gondolkodásmódját. Amiben a legérdekesebb, hogy az általában szigorúnak értelmezett geometrikus absztrakt műfajt nem fél érzelmekkel, és a női léthez kapcsolódó tartalmakkal megtölteni.
Hogyan lehet érzéseket kifejezni a geometrikus absztrakt munkákkal? Gondolok itt a karanténsorozatodra, vagy a tavalyi év végén, a szentendrei MANK galériában zajló, anyaságról szóló csoportos kiállításra, hiszen nem szokványos az anyaságot beemelni az absztrakció világába. Miként találtál rá a rád annyira jellemző kifejezésmódra?
Elég hamar rátaláltam a stílusomra, pontosabban, amikor magamra találtam, az szinte rögtön megjelent a munkáimban. A kulcsmozzanat az volt, amikor bele mertem sűríteni egy geometrikus absztrakt kompozícióba az életem problémáit, felvetéseit, az engem érdeklő kérdéseket.
Nyilván ez nem egy egyértelműen levehető narratív értelmezés, hanem addig sűrítem magamban a mondanivalót, rajzolok a füzetembe, amíg már csak egy geometrikus absztrakt kompozíciót látunk a végén. Vissza tudom ugyan fejteni, honnan, mely gondolatból, érzésből keletkezett a kép és miként alakult a folyamat végére, de a néző nem feltétlenül tudja, miből indultam ki. Ez nagyon izgalmas lehetőséget ad a beszélgetésre, meg is szoktam kérdezni, hogy ki, mit gondol a munkák láttán. Az első kiállításom, ahol tematikában markánsan felvállaltam az anyaságot és az ezzel járó problémákat, az 2018-ban a New Era című kiállítás volt a Faur Zsófi Galériában.
Azt képzelem, hogy kellett hozzá valamilyen bátorság, mert nem ezt szoktuk meg a geometrikus absztrakttól, ami korábban nagyon férfias dolog volt, és azok a nők, akik erre a területre merészkedtek, inkább a férfias oldalukat használták. Mi vagy ki bátorított fel? Találtál-e olyan művészt, akit figyelsz?
Sok időt töltök azzal, hogy figyelemmel kísérjem a hazai, és nemzetközi képzőművészeti életet, stílustól függetlenül. Abból a szempontból szerencsés korban élek, hogy az internet segítségével naprakészen követhetem a más országokban élő kortárs művészek megmozdulásait, kiállításait, mint például Rana Begum, Rachel Whiteread vagy Marina Abramovic. Az utóbbi időben nagy energiát fordítok arra, hogy -a nemzetközi trendet követve- megismerjem azokat a nő nemű művészeket, akiket vagy csak az életük végén, vagy sosem értékeltek igazán, szinte elszigeteltségben alkottak. Hihetetlen számomra, hogy mind elfogadtunk egy olyan művészettörténeti kánont, amelyből kimaradtak a nők. Most van mit pótolni!
Ha ezeket az életutakat vizsgálom, sok bátorságot tudok meríteni belőlük. Gondoljunk csak Carmen Herrerára, aki nemrég halt meg 107 évesen és sokáig csöndben, otthon csinálta a művészetét, fantasztikus dolgokat létrehozva. Semmilyen visszaigazolása nem volt 89 éves koráig.
De ez nem csak nőkkel eshet meg. Ugyanígy nagyra becsülöm Cezanne életútját is, akit inkább kigúnyoltak és lenéztek egész életében, míg ma az egyik legelismertebb művész a világon. Műtermében és otthonában járva megdöbbenhetünk, milyen konok következetességgel, türelemmel, és energiával festett egész életében, bár sajnos nem érte meg a saját sikerét.
A geometrikus absztrakt sokáig férfiak ügye volt, nem női tapasztalatokat sűrítettek bele. Ezzel egyetértesz?
Valóban furcsán néztek rám eleinte, de én nem hiszek abban, hogy szétválasztható a művészet férfi és női művészetre. Azt gondolom, hogy csak jó művészet és rossz művészet van. Mérnöki múltam és jó térlátásom miatt könnyen és gyorsan tudok váltani a dimenziók között, rajzban is, fejben is, és nekem ez az, ami sokat segít ebben a műfajban. Az elejétől fogva valahogy úgy éreztem, hogy a kevesebb több, igyekeztem minél kevesebb eszközzel kifejezni szerteágazó mondanivalómat. Belülről jövő ösztönös vágy vitt a letisztulás, a geometrikus absztrakt felé. Tudtam, hogy nem figurákat szeretnék megjeleníteni, lazúros és érzékeny festészettel, – amit élvezni egyébként tudok, ha valaki más csinálja -, nekem nem ez esik jól, és szerintem ennek semmi köze ahhoz, hogy férfi vagy nő vagyok. Kifejezetten bosszant, amikor azt mondják, hogy nahát, ez milyen lírikus, női színekkel megfestett kép. Néha kapok ilyen megjegyzéseket is, de ugyanakkor olyan visszajelzéseket is, hogy „ez olyan, mintha egy férfi csinálta volna”, és ettől sem vagyok boldogabb. Egyszerűen nem hiszek ebben. Meg kell nézni egy Louise Nevelson szobrot, ami egy kőkemény maszkulin tárgy. Nevelson világ életében olyan elánnal dolgozott, hogy három férfi is megirigyelné. Inkább belső habitus kérdése, hogy ki, hogy áll az élethez, hogyan tud dolgozni, milyen eszközökkel tudja kifejezni magát
Mennyire vagy termékeny művész? Azt is gondolom, ehhez az esszenciális művészethez nagyon sok fejmunka kell. Mi a munkamódszered?
Folyamatosan dolgozom, de sokszor ez inkább csak kis rajzokban és belső munkában manifesztálódik, ezért mindig úgy érzem, hogy kevés munka készül és lassan haladok. Mindez a technikából is adódik. Akril festékkel dolgozom, nagyon sok réteget kell felvinni ahhoz, hogy szép, egyöntetű felület képződjön. Sokszor használok formázott vásznat, az is idő amíg ezek elkészülnek. Magamnak köszönhetem a hosszadalmas munkafolyamatokat, de nem bánom, mert lehetőséget nyújt arra, hogy sokáig forgassak magamban egy-egy gondolatot. Ez Tulajdonképpen ez egy önterápia. A munka elkészülésének végére mindig máshogy állok az eredetileg feltett kérdéshez, máshol tartok, mint amikor fölvetettem.
Nekem a sűrítés a lényeg, nem a kompozíció vagy a vizualitás az elsődleges, hanem a kép mögött megbúvó mondanivaló. Hiszek abban, hogy ha valamit ki akarunk fejezni a festménnyel, és végig, a készítése közben gondolatok forognak a fejünkben, akkor ezek energiája valahogyan belekerül a képbe. Konok Tamás, – akit az egyik legfontosabb mesteremnek tartok-, mondta nekem, hogy amit mi, festők művelünk, azért varázslat mert halott dolgokból, a föld anyagaiból, pigmentekből, tojássárgájából, és hasonló matériákból olyan valamit hozunk létre, ami a beavatkozásunknak köszönhetően sokkal többet jelent a végén, szinte szakralizálódik, gondolatokat ébreszt, kérdéseket tesz föl. Akkor kel életre a művészet, amikor képesek vagyunk erre, bár ez nyilván nem sikerülhet minden művésznek és nem sikerülhet minden képnél. Nehéz folyamat és sok-sok energiát kell beletenni lelkileg is ahhoz, hogy ez a varázslat létrejöjjön.
A műtermedben ülünk, velem szemben egy triptichon és muszáj szóba hoznom, hogy olyan, mintha egy ikont néznék. Valószínűleg a lecsendesedés, befelé figyelés, hosszadalmas folyamat nélkül talán nem is lehet ide eljutni.
Az ikon is sűrítés. Régen nem a festő találta ki, hogy mit szeretne festeni, hanem komoly szabályok kötötték a kezét, arra vonatkozóan, kit milyen arckifejezéssel, testtartással, attribútummal, milyen környezetben és színhasználattal ábrázolhat. Igazából minden elő volt írva egy ikonfestőnek, és minden mű egy komplett történetet mesélt el. Valóban kedvelem az ikonokat, és általánosságban is örömmel nézegetem a szakrális művészetet.
A természetben vagy a szemétben talált régi tárgyakat is beépíted a geometrikus absztrakt munkákba. Ennek mi a háttere?
Van egyfajta tisztelet bennem a régi tárgyak iránt. Meglátom egy régi felület szépségét, ahogy megkoptatja az emberi kéz, ahogy kiszolgált több generációt. Sajnos ma ezeket gyakran eldobjuk, hogy vegyünk egy műanyag tárgyat helyette, pedig sokáig szolgált minket és az őseink hozták létre. Nálunk családi örökség mindennek a megbecsülése, átmentése. Művészetileg pedig rendkívül izgalmas feladat egy történettel rendelkező, furcsa formájú régi tárgyat beemelni az én hipermodernnek tűnő formáim és színeim közé.
Ez olyan kontrasztot tud képezni, amivel szeretek játszani. Nem könnyű egyébként megtalálni azt a szűk mezsgyét, ahol már-már harmónia születik a két világ között, de mégis marad egy kis szemtelen feszültség. Könnyen átbillen valamelyik irányba, és akkor kezdhetem előröl az egészet. Sokszor ezek a tárgyak évekig hevernek a műteremben, mire kitalálom, hogy mi az a tökéletes megoldás, amivel össze tudom hozni a különböző világokat.
Milyen munkáid kerültek be a Magyar Nemzeti Bank gyűjteményébe?
Nagyon fontos munkáimat vette meg a gyűjtemény. Például a diplomamunkámat, ami szintén egy triptichon, az egyik legfontosabb sorozatomból, a Karantén sorozatból több festményt is, illetve a Hommage á Vera Molnár című nagy munkámat, ami 27 darabból álló mobilis munka, tehát sokféleképpen össze lehet rakni, mint a puzzle-t vagy egy mozaikot. Úgy érzem, hogy egy nagyon szép keresztmetszetet ad az eddigi munkáimból az, ami a gyűjteménybe bekerült, látni lehet a nyomvonalat, amit eddig bejártam.
Hogyan lehet összefoglalni, hogy Vera Molnar miért olyan fontos neked?
Vera Molnar a művészete, és emberi habitusa miatt is példaképem. A huszadik század közepén, nőként, egy nagyon szigorú, szikár művészetet kezdett el művelni, abszolút úttörő módon. A számítógéphez akkor senki nem konyított, nem is vették a bátorságot, hogy művészetet próbáljanak kreálni vele, hiszen nem erre lett létrehozva. Nekem borzasztóan szimpatikus, hogy valaki feleségként kiutazik egy idegen országba, és nem kizárólag a háztartást vezeti, hanem megpróbál egy nagyon egyedi utat bejárni művészként, barátokat, és művészeti társaságot szervezni maga köré. Most már tudjuk, hogy sok hasonló nő élt akkor Párizsban. Kimentek diplomatafeleségként, vagy egy művész feleségeként, sokszor a férjük nevét használva -még csak a nevük sem adott önálló identitást-, de fantasztikus művészetet hoztak létre csöndben, két főzés között. Ezeket a történeteket mindig nagy tisztelettel figyelem, amikor valaki alázatosan, de kitartóan ragaszkodik a saját művészeti attitűdjéhez, és úgy hozza létre a munkákat, hogy soha nem lehet biztos benne, hogy bárki megismeri azokat. Mégsem adja fel. Vera Molnar is úgy dolgozott évtizedeken keresztül, hogy a saját szűk közegén kívül senki sem ismerte.
Művészetében pedig egyszerre kemény és szigorú, ugyanakkor hihetetlenül játékos. Ez a kettősség közel áll hozzám.
Nekem úgy tűnik, mintha a te pályádat viszont a kezdetektől fogva kísérte volna pozitív visszajelzés. Belülről is ez az élményed?
Nagyon fontos volt Konok Tamás támogatása, akihez majdnem 15 évig jártam vissza, egyeztettünk, konzultáltunk, pozitív és negatív kritikákat egyaránt adott. Az, hogy egy ilyen világszintű művész bízott bennem és hajtott előre, az borzasztó sokat számított. Emellett meghatározó visszajelzés volt, amikor a Barcsay-díjat megkaptam. És mérföldkő volt a Pollock-Krasner ösztöndíj elnyerése, ami a szűk és érdekekkel átszőtt magyar közegtől teljesen kívül eső, nemtől és származástól függetlenül minden évben több művész számára megítélt New York-i ösztöndíj.
A díjak is ösztönöznek, de talán még fontosabbak a kiállítási lehetőségek, amik azt jelentik számomra, hogy figyelnek, megmutathatom a gondolataimat. Három izgalmas csoportos kiállításra kaptam felkérést 2024 tavaszára. Az MNB gyűjtemény egy, az internet, poszt-internet vizuális világát vizsgáló tárlatot visz Berlinbe, a Collegium Hungaricum épületébe, ahol igazán impozáns kortárs névsorban szerepelek. A második egy szlovák-magyar művészek munkáiból válogatott kiállítás Kassán, ahol a téma az otthon újra-értelmezése, harmadik egy absztrakt kiállítás egy budapesti galériában. Az év második felében pedig a papírmunkáimból mutatunk be egy válogatást Szentendrén. A legértékesebb visszajelzés számomra, amikor elindul a dialógus a munkáim és a közönség között.