Veszely Ferenc (1946) 1968-ban végzett a Magyar Képzőművészeti Főiskolán, mesterei Barcsay Jenő, Kádár György és Konecsni György voltak. Alkotói sokrétűségét mutatja, hogy egyszerre foglalkozik festészettel, fotográfiával, grafikával, illetve szcenikával. Alapítótagja volt a Makói Grafikai Művésztelepnek, művészeti vezetője a Budavár Alkotóközösségnek (1986-1993) és a Magyar Iparművészeti Főiskola oktatójaként és tanfolyamvezetőjeként is dolgozott. Festményei közgyűjteményekben, többek között a Magyar Nemzeti Galériában is, valamint magángyűjteményekben is megtalálhatóak. Napjainkban a Kelenhegyi úti és dörgicsei műtermében felváltva dolgozik. Veszely bravúrosan fest, technikája kiemelkedő. Alkotásmódjára már az 1970-es évektől markáns műfajkritikus szemlélet volt jellemző, amely különös érzékenységgel reagál a tömegkultúra és a magasművészet kapcsolatára, a média új képalkotási stratégiáira, valamint a modern képtípusok és a hagyományos képzőművészeti műfajok ötvözésére. Korunk képalkotási gyakorlatának és technológiáinak társadalmi-ideológiai-szociális vetületeit vizsgálja, valamint vizuális kultúránk kollektív szimbólumteremtési folyamatait elemzi. A modern média, valamint a tömegkulturális jelenségekhez fűződő szoros viszonya miatt, művészete a pop-art jegyeit viseli magán, mely műfaji sokszínűségében, illetve egyedi tematikájában is tetten érhető. Ilyen műfaji sajátosság a kollázs, a montázs, valamint a talált tárgyak alkalmazása mellett a nézőpontok és az extrém beállítások sajátos megválasztása, tematikájában pedig gyakran bukkannak fel különböző művészettörténeti toposzok, zsánerek, valamint konkrét alkotások egyaránt. Az MNB gyűjteményben lévő alkotásai több csoportba sorolhatók. A 2003 és 2005 között készült munkáiban az érzékelés határait feszegeti, nevezetesen a nagyítás lehetőségeivel kísérletezve, a művész túldimenzionálja, extrém arányúra növeli a fürtök, szőlőszemek méretét, mely által a motívumok kiemelkednek eredeti kontextusukból, s a természetes méretüktől – és így közegüktől – megfosztott „gyümölcsök” a tömegmédia talmi csillogásának áldozataivá lesznek. A kollekcióban szereplő későbbi, 2010 és 2017 között készült alkotásaival a „régi” és az „új” viszonyát tanulmányozza a művész. Hagyományos képtípusokat, témákat, illetve művészettörténeti utalásokat felhasználva megszünteti, újrateremti és átformálja, mindezzel pedig a jelen dinamizmusába helyezi az adott klasszikus műveket körüllengő, már megkövesedett sztereotípiákat. Montázsszerű művein formahűen másolja, idézi a klasszikusokat, de közben el is tér azoktól. Az eredeti alkotás így nem szűnik meg, viszont „áttér” egy másik idődimenzióba, miáltal kitágítja a régvolt értelmét, s megteremti önmaga továbbélésének lehetőségét.