Lakner László pályájának kezdetét a korai absztrakt kísérletek mellett alapvetően realista szemlélet határozta meg. Klasszikus művészeti hagyományokat is megidézve alakította ki a szocialista realista képfelfogást ironikusan kifordító figurális festői nyelvét. Bernáth Aurél tanítványa, majd a szürnaturalista festészet legfontosabb képviselője volt Csernus Tibor mellett az ötvenes évek végén és a hatvanas évek elején. Művein fokozatosan közeledett a kor „új realista” tendenciáihoz, a pop art képi világához. Műveit 1963-1964-től montázsszerű struktúrákra épülő, a hétköznapi vizuális kultúra motívumait is beemelő, ugyanakkor az aktuális politikai eseményekre és a nagy művészettörténeti hagyományokra – elsősorban Rembrandt festészetére – is rezonáló képi narráció jellemezte. 

1974-ben a DAAD ösztöndíj elnyerése után Lakner Nyugat-Berlinbe költözött, ekkor kezdődő periódusát az emberi írás és jelhagyás szemantikai kérdéseinek festői érzékenységű ábrázolása határozta meg. A nyolcvanas évektől felszabadultabb, expresszívebb szkripturális festményeket alkotott, a kilencvenes és kétezres évekbeli periódusát pedig az absztrakt képalkotás és a konceptuális gondolkodásmódhoz való visszatérés dominálta. Lakner művészetében az utóbbi években egyre hangsúlyosabbá vált a történelmi múlt mellett a művész saját múltjának és korábbi alkotói periódusainak a vizsgálata, ám mindez korántsem jelent visszafordulást – az új Lakner-művek frissessége cáfolni látszik az idő múlását.

Fehér Dávid