Korniss Dezső a 20. század közepi modern magyar festészet egyik legfontosabb képviselője, a legendás „szentendrei program” társalkotója. Szinte egész pályafutása során tiltott-tűrt művészként hozta létre a szürrealizmus és a konstruktivizmus ősforrásából táplálkozó, egyéni hangú, kísérletező szellemiségű életművét. Monográfusa, Hegyi Lóránd megfogalmazása szerint szintetizáló művészete „a latin-mediterrán-francia festői nyelv egyetemességét, egyszersmind helyi-gyökerezettségét” képviselte.

Korniss az erdélyi Besztercén született 1908-ban, de Budapesten nőtt fel. Fiatalon Podolini-Volkmann Artúr szabadiskolájába járt, majd Hollandiába került, ahol középiskolásként megismerkedhetett a De Stijl csoport konstruktivista esztétikai világával. Avantgárd felfogása miatt a pesti Képzőművészeti Főiskolát – a „progresszív fiatalokkal” együtt – nem fejezhette be. Pályakezdő éveiben kereste a kapcsolatot a modern szellemiségű művészeti körökkel itthon és Nyugat-Európában. A 30-as években Szentendrén és Szigetmonostoron gyűjtötte – Bartók nyomán – az építészet archaikus motívumait. Vajda Lajos barátjával együtt fogalmazta meg a népi hagyományt és a modernséget összekötő, későbbi híressé vált „szentendrei programot”. A tradicionális motívumokat sematizált, geometrikus formákká átíró, élénk homogén színfoltokkal élő stílusát „konstruktív szürrealistának” nevezte. Bár az ostrom alatt korai műveinek nagy része megsemmisült, 1945 után újult erővel folytatta kísérleteit. Csatlakozott a rövid életű Európai Iskolához, ami a nyugati modernizmust képviselte itthon. Archaikus maszkokból, bogarakból és népi ornamentikából absztrahált szürrealista kompozíciókat festett, kísérleti monotípiákat készített, kiállításokon szerepelt és tanári állást kapott. A pár optimista esztendő után az 1948-as politikai fordulat ellehetetlenítette Korniss és szellemi körének életét. Az 50-es években megbélyegzett „formalista” művészként marginalizálódott, nem állíthatott ki, de nem hagyott fel az alkotással. Az 1960 körüli, ecset nélkül készült, lakkfesték-csurgatásos nonfiguratív művei az amerikai absztrakt expresszionizmus legjobb magyar analógiái. Ezeken az „írásos kalligráfiákon” – írta Hegyi – a „vizuális rendszerré szerveződés sorokká, kis egységek ritmusává alakítja az elemi foltokat és csurgatott vonalakat”. A 60-as évek fiataljai, az Iparterv nemzedék progresszív alkotói előképükként és mesterükként fedezték fel Kornisst. Homogén színfoltokból építkező, geometrizáló formavilágában a korabeli minimalizmus és hard-edge hazai előfutárát látták meg. Bár Korniss nehezen léphetett ki a tiltott művész kategóriából, élete vége felé kultikus modern mesterré vált. Kései művészetében visszatért a szentendrei program népies motívumaihoz, majd a minimalizmus (illetve a szuprematizmus) által ihletett, redukált geometrikus kompozíciókkal kísérletezett. 1984-ben már a szentendrei művészet nagy mestereként távozott az élők sorából.

Rieder Gábor

Korniss Dezső a 20. század közepi modern magyar festészet egyik legfontosabb képviselője, a legendás „szentendrei program” társalkotója. Szinte egész pályafutása során tiltott-tűrt művészként hozta létre a szürrealizmus és a konstruktivizmus ősforrásából táplálkozó, egyéni hangú, kísérletező szellemiségű életművét. Monográfusa, Hegyi Lóránd megfogalmazása szerint szintetizáló művészete „a latin-mediterrán-francia festői nyelv egyetemességét, egyszersmind helyi-gyökerezettségét” képviselte.

Korniss az erdélyi Besztercén született 1908-ban, de Budapesten nőtt fel. Fiatalon Podolini-Volkmann Artúr szabadiskolájába járt, majd Hollandiába került, ahol középiskolásként megismerkedhetett a De Stijl csoport konstruktivista esztétikai világával. Avantgárd felfogása miatt a pesti Képzőművészeti Főiskolát – a „progresszív fiatalokkal” együtt – nem fejezhette be. Pályakezdő éveiben kereste a kapcsolatot a modern szellemiségű művészeti körökkel itthon és Nyugat-Európában. A 30-as években Szentendrén és Szigetmonostoron gyűjtötte – Bartók nyomán – az építészet archaikus motívumait. Vajda Lajos barátjával együtt fogalmazta meg a népi hagyományt és a modernséget összekötő, későbbi híressé vált „szentendrei programot”. A tradicionális motívumokat sematizált, geometrikus formákká átíró, élénk homogén színfoltokkal élő stílusát „konstruktív szürrealistának” nevezte. Bár az ostrom alatt korai műveinek nagy része megsemmisült, 1945 után újult erővel folytatta kísérleteit. Csatlakozott a rövid életű Európai Iskolához, ami a nyugati modernizmust képviselte itthon. Archaikus maszkokból, bogarakból és népi ornamentikából absztrahált szürrealista kompozíciókat festett, kísérleti monotípiákat készített, kiállításokon szerepelt és tanári állást kapott. A pár optimista esztendő után az 1948-as politikai fordulat ellehetetlenítette Korniss és szellemi körének életét. Az 50-es években megbélyegzett „formalista” művészként marginalizálódott, nem állíthatott ki, de nem hagyott fel az alkotással. Az 1960 körüli, ecset nélkül készült, lakkfesték-csurgatásos nonfiguratív művei az amerikai absztrakt expresszionizmus legjobb magyar analógiái. Ezeken az „írásos kalligráfiákon” – írta Hegyi – a „vizuális rendszerré szerveződés sorokká, kis egységek ritmusává alakítja az elemi foltokat és csurgatott vonalakat”. A 60-as évek fiataljai, az Iparterv nemzedék progresszív alkotói előképükként és mesterükként fedezték fel Kornisst. Homogén színfoltokból építkező, geometrizáló formavilágában a korabeli minimalizmus és hard-edge hazai előfutárát látták meg. Bár Korniss nehezen léphetett ki a tiltott művész kategóriából, élete vége felé kultikus modern mesterré vált. Kései művészetében visszatért a szentendrei program népies motívumaihoz, majd a minimalizmus (illetve a szuprematizmus) által ihletett, redukált geometrikus kompozíciókkal kísérletezett. 1984-ben már a szentendrei művészet nagy mestereként távozott az élők sorából.

Rieder Gábor

Korniss Dezső a 20. század közepi modern magyar festészet egyik legfontosabb képviselője, a legendás „szentendrei program” társalkotója. Szinte egész pályafutása során tiltott-tűrt művészként hozta létre a szürrealizmus és a konstruktivizmus ősforrásából táplálkozó, egyéni hangú, kísérletező szellemiségű életművét. Monográfusa, Hegyi Lóránd megfogalmazása szerint szintetizáló művészete „a latin-mediterrán-francia festői nyelv egyetemességét, egyszersmind helyi-gyökerezettségét” képviselte.

Korniss az erdélyi Besztercén született 1908-ban, de Budapesten nőtt fel. Fiatalon Podolini-Volkmann Artúr szabadiskolájába járt, majd Hollandiába került, ahol középiskolásként megismerkedhetett a De Stijl csoport konstruktivista esztétikai világával. Avantgárd felfogása miatt a pesti Képzőművészeti Főiskolát – a „progresszív fiatalokkal” együtt – nem fejezhette be. Pályakezdő éveiben kereste a kapcsolatot a modern szellemiségű művészeti körökkel itthon és Nyugat-Európában. A 30-as években Szentendrén és Szigetmonostoron gyűjtötte – Bartók nyomán – az építészet archaikus motívumait. Vajda Lajos barátjával együtt fogalmazta meg a népi hagyományt és a modernséget összekötő, későbbi híressé vált „szentendrei programot”. A tradicionális motívumokat sematizált, geometrikus formákká átíró, élénk homogén színfoltokkal élő stílusát „konstruktív szürrealistának” nevezte. Bár az ostrom alatt korai műveinek nagy része megsemmisült, 1945 után újult erővel folytatta kísérleteit. Csatlakozott a rövid életű Európai Iskolához, ami a nyugati modernizmust képviselte itthon. Archaikus maszkokból, bogarakból és népi ornamentikából absztrahált szürrealista kompozíciókat festett, kísérleti monotípiákat készített, kiállításokon szerepelt és tanári állást kapott. A pár optimista esztendő után az 1948-as politikai fordulat ellehetetlenítette Korniss és szellemi körének életét. Az 50-es években megbélyegzett „formalista” művészként marginalizálódott, nem állíthatott ki, de nem hagyott fel az alkotással. Az 1960 körüli, ecset nélkül készült, lakkfesték-csurgatásos nonfiguratív művei az amerikai absztrakt expresszionizmus legjobb magyar analógiái. Ezeken az „írásos kalligráfiákon” – írta Hegyi – a „vizuális rendszerré szerveződés sorokká, kis egységek ritmusává alakítja az elemi foltokat és csurgatott vonalakat”. A 60-as évek fiataljai, az Iparterv nemzedék progresszív alkotói előképükként és mesterükként fedezték fel Kornisst. Homogén színfoltokból építkező, geometrizáló formavilágában a korabeli minimalizmus és hard-edge hazai előfutárát látták meg. Bár Korniss nehezen léphetett ki a tiltott művész kategóriából, élete vége felé kultikus modern mesterré vált. Kései művészetében visszatért a szentendrei program népies motívumaihoz, majd a minimalizmus (illetve a szuprematizmus) által ihletett, redukált geometrikus kompozíciókkal kísérletezett. 1984-ben már a szentendrei művészet nagy mestereként távozott az élők sorából.

Rieder Gábor

Korniss Dezső a 20. század közepi modern magyar festészet egyik legfontosabb képviselője, a legendás „szentendrei program” társalkotója. Szinte egész pályafutása során tiltott-tűrt művészként hozta létre a szürrealizmus és a konstruktivizmus ősforrásából táplálkozó, egyéni hangú, kísérletező szellemiségű életművét. Monográfusa, Hegyi Lóránd megfogalmazása szerint szintetizáló művészete „a latin-mediterrán-francia festői nyelv egyetemességét, egyszersmind helyi-gyökerezettségét” képviselte.

Korniss az erdélyi Besztercén született 1908-ban, de Budapesten nőtt fel. Fiatalon Podolini-Volkmann Artúr szabadiskolájába járt, majd Hollandiába került, ahol középiskolásként megismerkedhetett a De Stijl csoport konstruktivista esztétikai világával. Avantgárd felfogása miatt a pesti Képzőművészeti Főiskolát – a „progresszív fiatalokkal” együtt – nem fejezhette be. Pályakezdő éveiben kereste a kapcsolatot a modern szellemiségű művészeti körökkel itthon és Nyugat-Európában. A 30-as években Szentendrén és Szigetmonostoron gyűjtötte – Bartók nyomán – az építészet archaikus motívumait. Vajda Lajos barátjával együtt fogalmazta meg a népi hagyományt és a modernséget összekötő, későbbi híressé vált „szentendrei programot”. A tradicionális motívumokat sematizált, geometrikus formákká átíró, élénk homogén színfoltokkal élő stílusát „konstruktív szürrealistának” nevezte. Bár az ostrom alatt korai műveinek nagy része megsemmisült, 1945 után újult erővel folytatta kísérleteit. Csatlakozott a rövid életű Európai Iskolához, ami a nyugati modernizmust képviselte itthon. Archaikus maszkokból, bogarakból és népi ornamentikából absztrahált szürrealista kompozíciókat festett, kísérleti monotípiákat készített, kiállításokon szerepelt és tanári állást kapott. A pár optimista esztendő után az 1948-as politikai fordulat ellehetetlenítette Korniss és szellemi körének életét. Az 50-es években megbélyegzett „formalista” művészként marginalizálódott, nem állíthatott ki, de nem hagyott fel az alkotással. Az 1960 körüli, ecset nélkül készült, lakkfesték-csurgatásos nonfiguratív művei az amerikai absztrakt expresszionizmus legjobb magyar analógiái. Ezeken az „írásos kalligráfiákon” – írta Hegyi – a „vizuális rendszerré szerveződés sorokká, kis egységek ritmusává alakítja az elemi foltokat és csurgatott vonalakat”. A 60-as évek fiataljai, az Iparterv nemzedék progresszív alkotói előképükként és mesterükként fedezték fel Kornisst. Homogén színfoltokból építkező, geometrizáló formavilágában a korabeli minimalizmus és hard-edge hazai előfutárát látták meg. Bár Korniss nehezen léphetett ki a tiltott művész kategóriából, élete vége felé kultikus modern mesterré vált. Kései művészetében visszatért a szentendrei program népies motívumaihoz, majd a minimalizmus (illetve a szuprematizmus) által ihletett, redukált geometrikus kompozíciókkal kísérletezett. 1984-ben már a szentendrei művészet nagy mestereként távozott az élők sorából.

Rieder Gábor