Károlyi Zsigmond a kétezres évek figurális kísérletei – archaizáló, kvázi szimbolikus zsánerképek, csendéletek gyermekjátékokból, fanyar pastiche-ok – után, visszatérve 1977–78 körüli koncepciójához, mely elemi formák és mozgásrelációk viszonyán alapult, ismét a geometrikus képek festésébe fogott: munkái többnyire a négy- és háromszög forgatásának fázisait rögzítik; festményeinek sora tehát egy több évtizedes gyakorlat szintézise. Az összegzés platformja és az összegzés érvei egyfajta ortodoxián, festészetelméleti fundamentalizmuson nyugszanak s válnak ugyanakkor stiláris keretekké, karakteres formává. Az elforgatással, a síkok virtuális elmozdításával vagy a képfelület megosztásával és az új meg új szelvények ritmusainak transzformálásával teremtett képi struktúrák – olykor síkbeli fraktálok – gyakran igen gazdagok, melyekhez Károlyi az additív és a szubsztraktív színkeverés tiszta alapszíneit, s ezek megtört „mutánsait” egyaránt felhasználja.

A szinte kizárólag négyzetes formátumú, kiegyensúlyozott arányú táblákat egy sajátos, immanens szerialitás, formateremtő gesztus csatolja egymáshoz; ki- és áthajtás, be- és lehajtás, tükrözés variálja-permutálja a szabályosnak szánt és tételezett (de végeredményben rezzenően személyes) síkokat. Négyzet feleződik, háromszög tükröződik. Ritkábban kör és körcikk.

A hideg-meleg, távolító-közelítő színpárok kemény feszültségben vagy a komplementerek békítő egyensúlyával sorolódnak, s a képeken megnyilatkozik valamiféle szigorúbbnak tetsző, egyszersmind önironikus, távolról, de talán nem is önkéntelenül, sőt: bizonyosan a Bauhausra utaló, kvázi pedagógiai „dogmatika” is.

Hajdu István