„Az elképzelt történetek, világok száma csak attól függ, hogy mennyi időm van szemlélődni.” Az, hogy mekkora mélységeit tapasztaljuk meg jelenségeknek, amikre rátekintünk, csak azon áll, hogy milyen figyelemmel fordulunk feléjük. Absztrakt-geometrikus művészek több generációját izgatja ez a téma, és – Farkas Viola művészettörténész szerint – ezt a többgenerációs felvetést viszi tovább Halmi-Horváth István.

A Kassák Lajos, Moholy-Nagy László, vagy a kortárs Bak Imre és Hencze Tamás nyomdokaiban járó művész 2002-ben diplomázott a Magyar Képzőművészeti Egyetem festő szakán. Egyéni tárlatait számos budapesti és vidéki helyszínen is láthattuk, például a Vass László Gyűjteményben Veszprémben, az Esterházy-Palotában Győrben, a Karinthy Szalonban vagy a Viltin Galériában Budapesten. 2012-ben a Táblaképfestészeti Biennálé különdíjazottja, 2013-ban a Balatoni Tárlat különdíjazottja, 2000-ben a Székely Bertalan ösztöndíjas, Carmen Würth díjazott.

Farkas Viola plátóni fogalmakkal magyarázza tovább Halmi-Horváth István művészetét: „A festők általában azért fordulnak a mértani formákhoz, mert így tudják megalkotni a világ szerkezetének legtökéletesebb képét. E képek a jelenségek mögötti abszolútumot, az idea örökkévalóságát tételezik, hogy léteznek örökérvényű értékek, melyek önmagukban léteznek, mert a fogalmak azonosak maradnak önmagukkal, és a mi tökéletlen anyagi világunk csak visszatükröződése az örök és változatlan ideák világának.”

Az absztrakt, geometrikus ismétlődő, akár sorozatokon is átívelő formák mintha konok kíváncsisággal űznék a saját maguk által fellebbentett valóságnak a rétegeit. A látszólag véget nem érő variálás, hogy megtalálja a tökéletes kompozíciót és színhasználatot, ami a képeknek néha dinamikusan játékos, máskor komoly és statikus érzetet kölcsönöz, egyszerű, de ugyanakkor rendkívül komplex alkotási folyamat eredménye. Halmi-Horváth István gyakran sokáig keresi egy sorozat meghatározó formáját, és erre építi azt a színskálát, amikben szereplő színekről gyakran még csak nem is hallottunk. A kompozíciókban az anyagtalanságot, időtlenséget, az abszolútum komolyságát váltják az életteli, eleven, folyamatos mozgásban lévő alakzatok, amelyek zabolázatlanságukban néha még a képkereten is kicsúsznak. Ez a lubickolás a végtelen ezer arcának előhívásában a világ legkomolyabb témáját önfeledt könnyedséggel jeleníti meg.

Vékony Délia