„Az elképzelt történetek, világok száma csak attól függ, hogy mennyi időm van szemlélődni.” Az, hogy mekkora mélységeit tapasztaljuk meg jelenségeknek, amikre rátekintünk, csak azon áll, hogy milyen figyelemmel fordulunk feléjük. Absztrakt-geometrikus művészek több generációját izgatja ez a téma, és – Farkas Viola művészettörténész szerint – ezt a többgenerációs felvetést viszi tovább Halmi-Horváth István.

A Kassák Lajos, Moholy-Nagy László, vagy a kortárs Bak Imre és Hencze Tamás nyomdokaiban járó művész 2002-ben diplomázott a Magyar Képzőművészeti Egyetem festő szakán. Egyéni tárlatait számos budapesti és vidéki helyszínen is láthattuk, például a Vass László Gyűjteményben Veszprémben, az Esterházy-Palotában Győrben, a Karinthy Szalonban vagy a Viltin Galériában Budapesten. 2012-ben a Táblaképfestészeti Biennálé különdíjazottja, 2013-ban a Balatoni Tárlat különdíjazottja, 2000-ben a Székely Bertalan ösztöndíjas, Carmen Würth díjazott.

Farkas Viola plátóni fogalmakkal magyarázza tovább Halmi-Horváth István művészetét: „A festők általában azért fordulnak a mértani formákhoz, mert így tudják megalkotni a világ szerkezetének legtökéletesebb képét. E képek a jelenségek mögötti abszolútumot, az idea örökkévalóságát tételezik, hogy léteznek örökérvényű értékek, melyek önmagukban léteznek, mert a fogalmak azonosak maradnak önmagukkal, és a mi tökéletlen anyagi világunk csak visszatükröződése az örök és változatlan ideák világának.”

Az absztrakt, geometrikus ismétlődő, akár sorozatokon is átívelő formák mintha konok kíváncsisággal űznék a saját maguk által fellebbentett valóságnak a rétegeit. A látszólag véget nem érő variálás, hogy megtalálja a tökéletes kompozíciót és színhasználatot, ami a képeknek néha dinamikusan játékos, máskor komoly és statikus érzetet kölcsönöz, egyszerű, de ugyanakkor rendkívül komplex alkotási folyamat eredménye. Halmi-Horváth István gyakran sokáig keresi egy sorozat meghatározó formáját, és erre építi azt a színskálát, amikben szereplő színekről gyakran még csak nem is hallottunk. A kompozíciókban az anyagtalanságot, időtlenséget, az abszolútum komolyságát váltják az életteli, eleven, folyamatos mozgásban lévő alakzatok, amelyek zabolázatlanságukban néha még a képkereten is kicsúsznak. Ez a lubickolás a végtelen ezer arcának előhívásában a világ legkomolyabb témáját önfeledt könnyedséggel jeleníti meg.

Vékony Délia

„Az elképzelt történetek, világok száma csak attól függ, hogy mennyi időm van szemlélődni.” Az, hogy mekkora mélységeit tapasztaljuk meg jelenségeknek, amikre rátekintünk, csak azon áll, hogy milyen figyelemmel fordulunk feléjük. Absztrakt-geometrikus művészek több generációját izgatja ez a téma, és – Farkas Viola művészettörténész szerint – ezt a többgenerációs felvetést viszi tovább Halmi-Horváth István.

A Kassák Lajos, Moholy-Nagy László, vagy a kortárs Bak Imre és Hencze Tamás nyomdokaiban járó művész 2002-ben diplomázott a Magyar Képzőművészeti Egyetem festő szakán. Egyéni tárlatait számos budapesti és vidéki helyszínen is láthattuk, például a Vass László Gyűjteményben Veszprémben, az Esterházy-Palotában Győrben, a Karinthy Szalonban vagy a Viltin Galériában Budapesten. 2012-ben a Táblaképfestészeti Biennálé különdíjazottja, 2013-ban a Balatoni Tárlat különdíjazottja, 2000-ben a Székely Bertalan ösztöndíjas, Carmen Würth díjazott.

Farkas Viola plátóni fogalmakkal magyarázza tovább Halmi-Horváth István művészetét: „A festők általában azért fordulnak a mértani formákhoz, mert így tudják megalkotni a világ szerkezetének legtökéletesebb képét. E képek a jelenségek mögötti abszolútumot, az idea örökkévalóságát tételezik, hogy léteznek örökérvényű értékek, melyek önmagukban léteznek, mert a fogalmak azonosak maradnak önmagukkal, és a mi tökéletlen anyagi világunk csak visszatükröződése az örök és változatlan ideák világának.”

Az absztrakt, geometrikus ismétlődő, akár sorozatokon is átívelő formák mintha konok kíváncsisággal űznék a saját maguk által fellebbentett valóságnak a rétegeit. A látszólag véget nem érő variálás, hogy megtalálja a tökéletes kompozíciót és színhasználatot, ami a képeknek néha dinamikusan játékos, máskor komoly és statikus érzetet kölcsönöz, egyszerű, de ugyanakkor rendkívül komplex alkotási folyamat eredménye. Halmi-Horváth István gyakran sokáig keresi egy sorozat meghatározó formáját, és erre építi azt a színskálát, amikben szereplő színekről gyakran még csak nem is hallottunk. A kompozíciókban az anyagtalanságot, időtlenséget, az abszolútum komolyságát váltják az életteli, eleven, folyamatos mozgásban lévő alakzatok, amelyek zabolázatlanságukban néha még a képkereten is kicsúsznak. Ez a lubickolás a végtelen ezer arcának előhívásában a világ legkomolyabb témáját önfeledt könnyedséggel jeleníti meg.

Vékony Délia

„Az elképzelt történetek, világok száma csak attól függ, hogy mennyi időm van szemlélődni.” Az, hogy mekkora mélységeit tapasztaljuk meg jelenségeknek, amikre rátekintünk, csak azon áll, hogy milyen figyelemmel fordulunk feléjük. Absztrakt-geometrikus művészek több generációját izgatja ez a téma, és – Farkas Viola művészettörténész szerint – ezt a többgenerációs felvetést viszi tovább Halmi-Horváth István.

A Kassák Lajos, Moholy-Nagy László, vagy a kortárs Bak Imre és Hencze Tamás nyomdokaiban járó művész 2002-ben diplomázott a Magyar Képzőművészeti Egyetem festő szakán. Egyéni tárlatait számos budapesti és vidéki helyszínen is láthattuk, például a Vass László Gyűjteményben Veszprémben, az Esterházy-Palotában Győrben, a Karinthy Szalonban vagy a Viltin Galériában Budapesten. 2012-ben a Táblaképfestészeti Biennálé különdíjazottja, 2013-ban a Balatoni Tárlat különdíjazottja, 2000-ben a Székely Bertalan ösztöndíjas, Carmen Würth díjazott.

Farkas Viola plátóni fogalmakkal magyarázza tovább Halmi-Horváth István művészetét: „A festők általában azért fordulnak a mértani formákhoz, mert így tudják megalkotni a világ szerkezetének legtökéletesebb képét. E képek a jelenségek mögötti abszolútumot, az idea örökkévalóságát tételezik, hogy léteznek örökérvényű értékek, melyek önmagukban léteznek, mert a fogalmak azonosak maradnak önmagukkal, és a mi tökéletlen anyagi világunk csak visszatükröződése az örök és változatlan ideák világának.”

Az absztrakt, geometrikus ismétlődő, akár sorozatokon is átívelő formák mintha konok kíváncsisággal űznék a saját maguk által fellebbentett valóságnak a rétegeit. A látszólag véget nem érő variálás, hogy megtalálja a tökéletes kompozíciót és színhasználatot, ami a képeknek néha dinamikusan játékos, máskor komoly és statikus érzetet kölcsönöz, egyszerű, de ugyanakkor rendkívül komplex alkotási folyamat eredménye. Halmi-Horváth István gyakran sokáig keresi egy sorozat meghatározó formáját, és erre építi azt a színskálát, amikben szereplő színekről gyakran még csak nem is hallottunk. A kompozíciókban az anyagtalanságot, időtlenséget, az abszolútum komolyságát váltják az életteli, eleven, folyamatos mozgásban lévő alakzatok, amelyek zabolázatlanságukban néha még a képkereten is kicsúsznak. Ez a lubickolás a végtelen ezer arcának előhívásában a világ legkomolyabb témáját önfeledt könnyedséggel jeleníti meg.

Vékony Délia

„Az elképzelt történetek, világok száma csak attól függ, hogy mennyi időm van szemlélődni.” Az, hogy mekkora mélységeit tapasztaljuk meg jelenségeknek, amikre rátekintünk, csak azon áll, hogy milyen figyelemmel fordulunk feléjük. Absztrakt-geometrikus művészek több generációját izgatja ez a téma, és – Farkas Viola művészettörténész szerint – ezt a többgenerációs felvetést viszi tovább Halmi-Horváth István.

A Kassák Lajos, Moholy-Nagy László, vagy a kortárs Bak Imre és Hencze Tamás nyomdokaiban járó művész 2002-ben diplomázott a Magyar Képzőművészeti Egyetem festő szakán. Egyéni tárlatait számos budapesti és vidéki helyszínen is láthattuk, például a Vass László Gyűjteményben Veszprémben, az Esterházy-Palotában Győrben, a Karinthy Szalonban vagy a Viltin Galériában Budapesten. 2012-ben a Táblaképfestészeti Biennálé különdíjazottja, 2013-ban a Balatoni Tárlat különdíjazottja, 2000-ben a Székely Bertalan ösztöndíjas, Carmen Würth díjazott.

Farkas Viola plátóni fogalmakkal magyarázza tovább Halmi-Horváth István művészetét: „A festők általában azért fordulnak a mértani formákhoz, mert így tudják megalkotni a világ szerkezetének legtökéletesebb képét. E képek a jelenségek mögötti abszolútumot, az idea örökkévalóságát tételezik, hogy léteznek örökérvényű értékek, melyek önmagukban léteznek, mert a fogalmak azonosak maradnak önmagukkal, és a mi tökéletlen anyagi világunk csak visszatükröződése az örök és változatlan ideák világának.”

Az absztrakt, geometrikus ismétlődő, akár sorozatokon is átívelő formák mintha konok kíváncsisággal űznék a saját maguk által fellebbentett valóságnak a rétegeit. A látszólag véget nem érő variálás, hogy megtalálja a tökéletes kompozíciót és színhasználatot, ami a képeknek néha dinamikusan játékos, máskor komoly és statikus érzetet kölcsönöz, egyszerű, de ugyanakkor rendkívül komplex alkotási folyamat eredménye. Halmi-Horváth István gyakran sokáig keresi egy sorozat meghatározó formáját, és erre építi azt a színskálát, amikben szereplő színekről gyakran még csak nem is hallottunk. A kompozíciókban az anyagtalanságot, időtlenséget, az abszolútum komolyságát váltják az életteli, eleven, folyamatos mozgásban lévő alakzatok, amelyek zabolázatlanságukban néha még a képkereten is kicsúsznak. Ez a lubickolás a végtelen ezer arcának előhívásában a világ legkomolyabb témáját önfeledt könnyedséggel jeleníti meg.

Vékony Délia

„Az elképzelt történetek, világok száma csak attól függ, hogy mennyi időm van szemlélődni.” Az, hogy mekkora mélységeit tapasztaljuk meg jelenségeknek, amikre rátekintünk, csak azon áll, hogy milyen figyelemmel fordulunk feléjük. Absztrakt-geometrikus művészek több generációját izgatja ez a téma, és – Farkas Viola művészettörténész szerint – ezt a többgenerációs felvetést viszi tovább Halmi-Horváth István.

A Kassák Lajos, Moholy-Nagy László, vagy a kortárs Bak Imre és Hencze Tamás nyomdokaiban járó művész 2002-ben diplomázott a Magyar Képzőművészeti Egyetem festő szakán. Egyéni tárlatait számos budapesti és vidéki helyszínen is láthattuk, például a Vass László Gyűjteményben Veszprémben, az Esterházy-Palotában Győrben, a Karinthy Szalonban vagy a Viltin Galériában Budapesten. 2012-ben a Táblaképfestészeti Biennálé különdíjazottja, 2013-ban a Balatoni Tárlat különdíjazottja, 2000-ben a Székely Bertalan ösztöndíjas, Carmen Würth díjazott.

Farkas Viola plátóni fogalmakkal magyarázza tovább Halmi-Horváth István művészetét: „A festők általában azért fordulnak a mértani formákhoz, mert így tudják megalkotni a világ szerkezetének legtökéletesebb képét. E képek a jelenségek mögötti abszolútumot, az idea örökkévalóságát tételezik, hogy léteznek örökérvényű értékek, melyek önmagukban léteznek, mert a fogalmak azonosak maradnak önmagukkal, és a mi tökéletlen anyagi világunk csak visszatükröződése az örök és változatlan ideák világának.”

Az absztrakt, geometrikus ismétlődő, akár sorozatokon is átívelő formák mintha konok kíváncsisággal űznék a saját maguk által fellebbentett valóságnak a rétegeit. A látszólag véget nem érő variálás, hogy megtalálja a tökéletes kompozíciót és színhasználatot, ami a képeknek néha dinamikusan játékos, máskor komoly és statikus érzetet kölcsönöz, egyszerű, de ugyanakkor rendkívül komplex alkotási folyamat eredménye. Halmi-Horváth István gyakran sokáig keresi egy sorozat meghatározó formáját, és erre építi azt a színskálát, amikben szereplő színekről gyakran még csak nem is hallottunk. A kompozíciókban az anyagtalanságot, időtlenséget, az abszolútum komolyságát váltják az életteli, eleven, folyamatos mozgásban lévő alakzatok, amelyek zabolázatlanságukban néha még a képkereten is kicsúsznak. Ez a lubickolás a végtelen ezer arcának előhívásában a világ legkomolyabb témáját önfeledt könnyedséggel jeleníti meg.

Vékony Délia

„Az elképzelt történetek, világok száma csak attól függ, hogy mennyi időm van szemlélődni.” Az, hogy mekkora mélységeit tapasztaljuk meg jelenségeknek, amikre rátekintünk, csak azon áll, hogy milyen figyelemmel fordulunk feléjük. Absztrakt-geometrikus művészek több generációját izgatja ez a téma, és – Farkas Viola művészettörténész szerint – ezt a többgenerációs felvetést viszi tovább Halmi-Horváth István.

A Kassák Lajos, Moholy-Nagy László, vagy a kortárs Bak Imre és Hencze Tamás nyomdokaiban járó művész 2002-ben diplomázott a Magyar Képzőművészeti Egyetem festő szakán. Egyéni tárlatait számos budapesti és vidéki helyszínen is láthattuk, például a Vass László Gyűjteményben Veszprémben, az Esterházy-Palotában Győrben, a Karinthy Szalonban vagy a Viltin Galériában Budapesten. 2012-ben a Táblaképfestészeti Biennálé különdíjazottja, 2013-ban a Balatoni Tárlat különdíjazottja, 2000-ben a Székely Bertalan ösztöndíjas, Carmen Würth díjazott.

Farkas Viola plátóni fogalmakkal magyarázza tovább Halmi-Horváth István művészetét: „A festők általában azért fordulnak a mértani formákhoz, mert így tudják megalkotni a világ szerkezetének legtökéletesebb képét. E képek a jelenségek mögötti abszolútumot, az idea örökkévalóságát tételezik, hogy léteznek örökérvényű értékek, melyek önmagukban léteznek, mert a fogalmak azonosak maradnak önmagukkal, és a mi tökéletlen anyagi világunk csak visszatükröződése az örök és változatlan ideák világának.”

Az absztrakt, geometrikus ismétlődő, akár sorozatokon is átívelő formák mintha konok kíváncsisággal űznék a saját maguk által fellebbentett valóságnak a rétegeit. A látszólag véget nem érő variálás, hogy megtalálja a tökéletes kompozíciót és színhasználatot, ami a képeknek néha dinamikusan játékos, máskor komoly és statikus érzetet kölcsönöz, egyszerű, de ugyanakkor rendkívül komplex alkotási folyamat eredménye. Halmi-Horváth István gyakran sokáig keresi egy sorozat meghatározó formáját, és erre építi azt a színskálát, amikben szereplő színekről gyakran még csak nem is hallottunk. A kompozíciókban az anyagtalanságot, időtlenséget, az abszolútum komolyságát váltják az életteli, eleven, folyamatos mozgásban lévő alakzatok, amelyek zabolázatlanságukban néha még a képkereten is kicsúsznak. Ez a lubickolás a végtelen ezer arcának előhívásában a világ legkomolyabb témáját önfeledt könnyedséggel jeleníti meg.

Vékony Délia

„Az elképzelt történetek, világok száma csak attól függ, hogy mennyi időm van szemlélődni.” Az, hogy mekkora mélységeit tapasztaljuk meg jelenségeknek, amikre rátekintünk, csak azon áll, hogy milyen figyelemmel fordulunk feléjük. Absztrakt-geometrikus művészek több generációját izgatja ez a téma, és – Farkas Viola művészettörténész szerint – ezt a többgenerációs felvetést viszi tovább Halmi-Horváth István.

A Kassák Lajos, Moholy-Nagy László, vagy a kortárs Bak Imre és Hencze Tamás nyomdokaiban járó művész 2002-ben diplomázott a Magyar Képzőművészeti Egyetem festő szakán. Egyéni tárlatait számos budapesti és vidéki helyszínen is láthattuk, például a Vass László Gyűjteményben Veszprémben, az Esterházy-Palotában Győrben, a Karinthy Szalonban vagy a Viltin Galériában Budapesten. 2012-ben a Táblaképfestészeti Biennálé különdíjazottja, 2013-ban a Balatoni Tárlat különdíjazottja, 2000-ben a Székely Bertalan ösztöndíjas, Carmen Würth díjazott.

Farkas Viola plátóni fogalmakkal magyarázza tovább Halmi-Horváth István művészetét: „A festők általában azért fordulnak a mértani formákhoz, mert így tudják megalkotni a világ szerkezetének legtökéletesebb képét. E képek a jelenségek mögötti abszolútumot, az idea örökkévalóságát tételezik, hogy léteznek örökérvényű értékek, melyek önmagukban léteznek, mert a fogalmak azonosak maradnak önmagukkal, és a mi tökéletlen anyagi világunk csak visszatükröződése az örök és változatlan ideák világának.”

Az absztrakt, geometrikus ismétlődő, akár sorozatokon is átívelő formák mintha konok kíváncsisággal űznék a saját maguk által fellebbentett valóságnak a rétegeit. A látszólag véget nem érő variálás, hogy megtalálja a tökéletes kompozíciót és színhasználatot, ami a képeknek néha dinamikusan játékos, máskor komoly és statikus érzetet kölcsönöz, egyszerű, de ugyanakkor rendkívül komplex alkotási folyamat eredménye. Halmi-Horváth István gyakran sokáig keresi egy sorozat meghatározó formáját, és erre építi azt a színskálát, amikben szereplő színekről gyakran még csak nem is hallottunk. A kompozíciókban az anyagtalanságot, időtlenséget, az abszolútum komolyságát váltják az életteli, eleven, folyamatos mozgásban lévő alakzatok, amelyek zabolázatlanságukban néha még a képkereten is kicsúsznak. Ez a lubickolás a végtelen ezer arcának előhívásában a világ legkomolyabb témáját önfeledt könnyedséggel jeleníti meg.

Vékony Délia

„Az elképzelt történetek, világok száma csak attól függ, hogy mennyi időm van szemlélődni.” Az, hogy mekkora mélységeit tapasztaljuk meg jelenségeknek, amikre rátekintünk, csak azon áll, hogy milyen figyelemmel fordulunk feléjük. Absztrakt-geometrikus művészek több generációját izgatja ez a téma, és – Farkas Viola művészettörténész szerint – ezt a többgenerációs felvetést viszi tovább Halmi-Horváth István.

A Kassák Lajos, Moholy-Nagy László, vagy a kortárs Bak Imre és Hencze Tamás nyomdokaiban járó művész 2002-ben diplomázott a Magyar Képzőművészeti Egyetem festő szakán. Egyéni tárlatait számos budapesti és vidéki helyszínen is láthattuk, például a Vass László Gyűjteményben Veszprémben, az Esterházy-Palotában Győrben, a Karinthy Szalonban vagy a Viltin Galériában Budapesten. 2012-ben a Táblaképfestészeti Biennálé különdíjazottja, 2013-ban a Balatoni Tárlat különdíjazottja, 2000-ben a Székely Bertalan ösztöndíjas, Carmen Würth díjazott.

Farkas Viola plátóni fogalmakkal magyarázza tovább Halmi-Horváth István művészetét: „A festők általában azért fordulnak a mértani formákhoz, mert így tudják megalkotni a világ szerkezetének legtökéletesebb képét. E képek a jelenségek mögötti abszolútumot, az idea örökkévalóságát tételezik, hogy léteznek örökérvényű értékek, melyek önmagukban léteznek, mert a fogalmak azonosak maradnak önmagukkal, és a mi tökéletlen anyagi világunk csak visszatükröződése az örök és változatlan ideák világának.”

Az absztrakt, geometrikus ismétlődő, akár sorozatokon is átívelő formák mintha konok kíváncsisággal űznék a saját maguk által fellebbentett valóságnak a rétegeit. A látszólag véget nem érő variálás, hogy megtalálja a tökéletes kompozíciót és színhasználatot, ami a képeknek néha dinamikusan játékos, máskor komoly és statikus érzetet kölcsönöz, egyszerű, de ugyanakkor rendkívül komplex alkotási folyamat eredménye. Halmi-Horváth István gyakran sokáig keresi egy sorozat meghatározó formáját, és erre építi azt a színskálát, amikben szereplő színekről gyakran még csak nem is hallottunk. A kompozíciókban az anyagtalanságot, időtlenséget, az abszolútum komolyságát váltják az életteli, eleven, folyamatos mozgásban lévő alakzatok, amelyek zabolázatlanságukban néha még a képkereten is kicsúsznak. Ez a lubickolás a végtelen ezer arcának előhívásában a világ legkomolyabb témáját önfeledt könnyedséggel jeleníti meg.

Vékony Délia

„Az elképzelt történetek, világok száma csak attól függ, hogy mennyi időm van szemlélődni.” Az, hogy mekkora mélységeit tapasztaljuk meg jelenségeknek, amikre rátekintünk, csak azon áll, hogy milyen figyelemmel fordulunk feléjük. Absztrakt-geometrikus művészek több generációját izgatja ez a téma, és – Farkas Viola művészettörténész szerint – ezt a többgenerációs felvetést viszi tovább Halmi-Horváth István.

A Kassák Lajos, Moholy-Nagy László, vagy a kortárs Bak Imre és Hencze Tamás nyomdokaiban járó művész 2002-ben diplomázott a Magyar Képzőművészeti Egyetem festő szakán. Egyéni tárlatait számos budapesti és vidéki helyszínen is láthattuk, például a Vass László Gyűjteményben Veszprémben, az Esterházy-Palotában Győrben, a Karinthy Szalonban vagy a Viltin Galériában Budapesten. 2012-ben a Táblaképfestészeti Biennálé különdíjazottja, 2013-ban a Balatoni Tárlat különdíjazottja, 2000-ben a Székely Bertalan ösztöndíjas, Carmen Würth díjazott.

Farkas Viola plátóni fogalmakkal magyarázza tovább Halmi-Horváth István művészetét: „A festők általában azért fordulnak a mértani formákhoz, mert így tudják megalkotni a világ szerkezetének legtökéletesebb képét. E képek a jelenségek mögötti abszolútumot, az idea örökkévalóságát tételezik, hogy léteznek örökérvényű értékek, melyek önmagukban léteznek, mert a fogalmak azonosak maradnak önmagukkal, és a mi tökéletlen anyagi világunk csak visszatükröződése az örök és változatlan ideák világának.”

Az absztrakt, geometrikus ismétlődő, akár sorozatokon is átívelő formák mintha konok kíváncsisággal űznék a saját maguk által fellebbentett valóságnak a rétegeit. A látszólag véget nem érő variálás, hogy megtalálja a tökéletes kompozíciót és színhasználatot, ami a képeknek néha dinamikusan játékos, máskor komoly és statikus érzetet kölcsönöz, egyszerű, de ugyanakkor rendkívül komplex alkotási folyamat eredménye. Halmi-Horváth István gyakran sokáig keresi egy sorozat meghatározó formáját, és erre építi azt a színskálát, amikben szereplő színekről gyakran még csak nem is hallottunk. A kompozíciókban az anyagtalanságot, időtlenséget, az abszolútum komolyságát váltják az életteli, eleven, folyamatos mozgásban lévő alakzatok, amelyek zabolázatlanságukban néha még a képkereten is kicsúsznak. Ez a lubickolás a végtelen ezer arcának előhívásában a világ legkomolyabb témáját önfeledt könnyedséggel jeleníti meg.

Vékony Délia

„Az elképzelt történetek, világok száma csak attól függ, hogy mennyi időm van szemlélődni.” Az, hogy mekkora mélységeit tapasztaljuk meg jelenségeknek, amikre rátekintünk, csak azon áll, hogy milyen figyelemmel fordulunk feléjük. Absztrakt-geometrikus művészek több generációját izgatja ez a téma, és – Farkas Viola művészettörténész szerint – ezt a többgenerációs felvetést viszi tovább Halmi-Horváth István.

A Kassák Lajos, Moholy-Nagy László, vagy a kortárs Bak Imre és Hencze Tamás nyomdokaiban járó művész 2002-ben diplomázott a Magyar Képzőművészeti Egyetem festő szakán. Egyéni tárlatait számos budapesti és vidéki helyszínen is láthattuk, például a Vass László Gyűjteményben Veszprémben, az Esterházy-Palotában Győrben, a Karinthy Szalonban vagy a Viltin Galériában Budapesten. 2012-ben a Táblaképfestészeti Biennálé különdíjazottja, 2013-ban a Balatoni Tárlat különdíjazottja, 2000-ben a Székely Bertalan ösztöndíjas, Carmen Würth díjazott.

Farkas Viola plátóni fogalmakkal magyarázza tovább Halmi-Horváth István művészetét: „A festők általában azért fordulnak a mértani formákhoz, mert így tudják megalkotni a világ szerkezetének legtökéletesebb képét. E képek a jelenségek mögötti abszolútumot, az idea örökkévalóságát tételezik, hogy léteznek örökérvényű értékek, melyek önmagukban léteznek, mert a fogalmak azonosak maradnak önmagukkal, és a mi tökéletlen anyagi világunk csak visszatükröződése az örök és változatlan ideák világának.”

Az absztrakt, geometrikus ismétlődő, akár sorozatokon is átívelő formák mintha konok kíváncsisággal űznék a saját maguk által fellebbentett valóságnak a rétegeit. A látszólag véget nem érő variálás, hogy megtalálja a tökéletes kompozíciót és színhasználatot, ami a képeknek néha dinamikusan játékos, máskor komoly és statikus érzetet kölcsönöz, egyszerű, de ugyanakkor rendkívül komplex alkotási folyamat eredménye. Halmi-Horváth István gyakran sokáig keresi egy sorozat meghatározó formáját, és erre építi azt a színskálát, amikben szereplő színekről gyakran még csak nem is hallottunk. A kompozíciókban az anyagtalanságot, időtlenséget, az abszolútum komolyságát váltják az életteli, eleven, folyamatos mozgásban lévő alakzatok, amelyek zabolázatlanságukban néha még a képkereten is kicsúsznak. Ez a lubickolás a végtelen ezer arcának előhívásában a világ legkomolyabb témáját önfeledt könnyedséggel jeleníti meg.

Vékony Délia

„Az elképzelt történetek, világok száma csak attól függ, hogy mennyi időm van szemlélődni.” Az, hogy mekkora mélységeit tapasztaljuk meg jelenségeknek, amikre rátekintünk, csak azon áll, hogy milyen figyelemmel fordulunk feléjük. Absztrakt-geometrikus művészek több generációját izgatja ez a téma, és – Farkas Viola művészettörténész szerint – ezt a többgenerációs felvetést viszi tovább Halmi-Horváth István.

A Kassák Lajos, Moholy-Nagy László, vagy a kortárs Bak Imre és Hencze Tamás nyomdokaiban járó művész 2002-ben diplomázott a Magyar Képzőművészeti Egyetem festő szakán. Egyéni tárlatait számos budapesti és vidéki helyszínen is láthattuk, például a Vass László Gyűjteményben Veszprémben, az Esterházy-Palotában Győrben, a Karinthy Szalonban vagy a Viltin Galériában Budapesten. 2012-ben a Táblaképfestészeti Biennálé különdíjazottja, 2013-ban a Balatoni Tárlat különdíjazottja, 2000-ben a Székely Bertalan ösztöndíjas, Carmen Würth díjazott.

Farkas Viola plátóni fogalmakkal magyarázza tovább Halmi-Horváth István művészetét: „A festők általában azért fordulnak a mértani formákhoz, mert így tudják megalkotni a világ szerkezetének legtökéletesebb képét. E képek a jelenségek mögötti abszolútumot, az idea örökkévalóságát tételezik, hogy léteznek örökérvényű értékek, melyek önmagukban léteznek, mert a fogalmak azonosak maradnak önmagukkal, és a mi tökéletlen anyagi világunk csak visszatükröződése az örök és változatlan ideák világának.”

Az absztrakt, geometrikus ismétlődő, akár sorozatokon is átívelő formák mintha konok kíváncsisággal űznék a saját maguk által fellebbentett valóságnak a rétegeit. A látszólag véget nem érő variálás, hogy megtalálja a tökéletes kompozíciót és színhasználatot, ami a képeknek néha dinamikusan játékos, máskor komoly és statikus érzetet kölcsönöz, egyszerű, de ugyanakkor rendkívül komplex alkotási folyamat eredménye. Halmi-Horváth István gyakran sokáig keresi egy sorozat meghatározó formáját, és erre építi azt a színskálát, amikben szereplő színekről gyakran még csak nem is hallottunk. A kompozíciókban az anyagtalanságot, időtlenséget, az abszolútum komolyságát váltják az életteli, eleven, folyamatos mozgásban lévő alakzatok, amelyek zabolázatlanságukban néha még a képkereten is kicsúsznak. Ez a lubickolás a végtelen ezer arcának előhívásában a világ legkomolyabb témáját önfeledt könnyedséggel jeleníti meg.

Vékony Délia

„Az elképzelt történetek, világok száma csak attól függ, hogy mennyi időm van szemlélődni.” Az, hogy mekkora mélységeit tapasztaljuk meg jelenségeknek, amikre rátekintünk, csak azon áll, hogy milyen figyelemmel fordulunk feléjük. Absztrakt-geometrikus művészek több generációját izgatja ez a téma, és – Farkas Viola művészettörténész szerint – ezt a többgenerációs felvetést viszi tovább Halmi-Horváth István.

A Kassák Lajos, Moholy-Nagy László, vagy a kortárs Bak Imre és Hencze Tamás nyomdokaiban járó művész 2002-ben diplomázott a Magyar Képzőművészeti Egyetem festő szakán. Egyéni tárlatait számos budapesti és vidéki helyszínen is láthattuk, például a Vass László Gyűjteményben Veszprémben, az Esterházy-Palotában Győrben, a Karinthy Szalonban vagy a Viltin Galériában Budapesten. 2012-ben a Táblaképfestészeti Biennálé különdíjazottja, 2013-ban a Balatoni Tárlat különdíjazottja, 2000-ben a Székely Bertalan ösztöndíjas, Carmen Würth díjazott.

Farkas Viola plátóni fogalmakkal magyarázza tovább Halmi-Horváth István művészetét: „A festők általában azért fordulnak a mértani formákhoz, mert így tudják megalkotni a világ szerkezetének legtökéletesebb képét. E képek a jelenségek mögötti abszolútumot, az idea örökkévalóságát tételezik, hogy léteznek örökérvényű értékek, melyek önmagukban léteznek, mert a fogalmak azonosak maradnak önmagukkal, és a mi tökéletlen anyagi világunk csak visszatükröződése az örök és változatlan ideák világának.”

Az absztrakt, geometrikus ismétlődő, akár sorozatokon is átívelő formák mintha konok kíváncsisággal űznék a saját maguk által fellebbentett valóságnak a rétegeit. A látszólag véget nem érő variálás, hogy megtalálja a tökéletes kompozíciót és színhasználatot, ami a képeknek néha dinamikusan játékos, máskor komoly és statikus érzetet kölcsönöz, egyszerű, de ugyanakkor rendkívül komplex alkotási folyamat eredménye. Halmi-Horváth István gyakran sokáig keresi egy sorozat meghatározó formáját, és erre építi azt a színskálát, amikben szereplő színekről gyakran még csak nem is hallottunk. A kompozíciókban az anyagtalanságot, időtlenséget, az abszolútum komolyságát váltják az életteli, eleven, folyamatos mozgásban lévő alakzatok, amelyek zabolázatlanságukban néha még a képkereten is kicsúsznak. Ez a lubickolás a végtelen ezer arcának előhívásában a világ legkomolyabb témáját önfeledt könnyedséggel jeleníti meg.

Vékony Délia

„Az elképzelt történetek, világok száma csak attól függ, hogy mennyi időm van szemlélődni.” Az, hogy mekkora mélységeit tapasztaljuk meg jelenségeknek, amikre rátekintünk, csak azon áll, hogy milyen figyelemmel fordulunk feléjük. Absztrakt-geometrikus művészek több generációját izgatja ez a téma, és – Farkas Viola művészettörténész szerint – ezt a többgenerációs felvetést viszi tovább Halmi-Horváth István.

A Kassák Lajos, Moholy-Nagy László, vagy a kortárs Bak Imre és Hencze Tamás nyomdokaiban járó művész 2002-ben diplomázott a Magyar Képzőművészeti Egyetem festő szakán. Egyéni tárlatait számos budapesti és vidéki helyszínen is láthattuk, például a Vass László Gyűjteményben Veszprémben, az Esterházy-Palotában Győrben, a Karinthy Szalonban vagy a Viltin Galériában Budapesten. 2012-ben a Táblaképfestészeti Biennálé különdíjazottja, 2013-ban a Balatoni Tárlat különdíjazottja, 2000-ben a Székely Bertalan ösztöndíjas, Carmen Würth díjazott.

Farkas Viola plátóni fogalmakkal magyarázza tovább Halmi-Horváth István művészetét: „A festők általában azért fordulnak a mértani formákhoz, mert így tudják megalkotni a világ szerkezetének legtökéletesebb képét. E képek a jelenségek mögötti abszolútumot, az idea örökkévalóságát tételezik, hogy léteznek örökérvényű értékek, melyek önmagukban léteznek, mert a fogalmak azonosak maradnak önmagukkal, és a mi tökéletlen anyagi világunk csak visszatükröződése az örök és változatlan ideák világának.”

Az absztrakt, geometrikus ismétlődő, akár sorozatokon is átívelő formák mintha konok kíváncsisággal űznék a saját maguk által fellebbentett valóságnak a rétegeit. A látszólag véget nem érő variálás, hogy megtalálja a tökéletes kompozíciót és színhasználatot, ami a képeknek néha dinamikusan játékos, máskor komoly és statikus érzetet kölcsönöz, egyszerű, de ugyanakkor rendkívül komplex alkotási folyamat eredménye. Halmi-Horváth István gyakran sokáig keresi egy sorozat meghatározó formáját, és erre építi azt a színskálát, amikben szereplő színekről gyakran még csak nem is hallottunk. A kompozíciókban az anyagtalanságot, időtlenséget, az abszolútum komolyságát váltják az életteli, eleven, folyamatos mozgásban lévő alakzatok, amelyek zabolázatlanságukban néha még a képkereten is kicsúsznak. Ez a lubickolás a végtelen ezer arcának előhívásában a világ legkomolyabb témáját önfeledt könnyedséggel jeleníti meg.

Vékony Délia