Gellér B. István geometrikus festészete egyedülálló a hazai neoavantgárd törekvések között. Az 1970-es években készült lágyabb vonalvezetésű, de szimmetrikus szigorral szerkesztett, emblematikus struktúrái a pop arthoz közel álló szignálfestészet jellegzetes hazai példái.

A hatvanas években induló progresszív magyar festészet egyik legfontosabb kérdése a globális trendek és lokális hagyományok összeegyeztetése volt – ez Gellér B. István alkotói programját is meghatározta. Rajzolás iránti szenvedélye szinte még gyerekként vezette Martyn Ferenchez, majd Lantos Ferenc szabadiskolájába. A hatvanas évek végén tett nyugat-európai útja is mély benyomást gyakorolt rá – londoni látogatása során Bridget Riley, Frank Stella, valamint Victor Vasarely munkáival találkozott. Friss nemzetközi tapasztalatait a pécsi művészeti hagyományokkal ötvözve dolgozta ki organikus, jelképszerű geometrikus formanyelvét, amellyel egy nemzetközi szinten is releváns, személyes hangvételű lokális motívumkincs megteremtésére törekedett.

Visszatérő motívumai között találjuk a már-már antropomorf, három karéjú lágyított háromszöget és az „ölelkező” formákat, valamint a perspektivikus hatású négyzetes dobozteret. A képfelület egészét betöltő mértani alakzatokat a geometria lényegétől távoli, személyes jelentéssel ruházta fel. Kevésbé elméleti problémák, mint a szimbólumok líraibb transzformálása érdekelte. „Személyes hitelű geometria” létrehozásán dolgozott, amelyet individuális igazságokra alapozott.

Magyar Fanni