Bak Imre a hatvanas évek közepén alapozta meg festészetének karakterét, ami a mai napig támaszkodik a geometrikus absztrakt művészet tanulságaira. Dacolva – néhány pályatársával együtt – a kor geopolitikájával és az akkori társadalmi rendből adódó egzisztenciális és egyéb nehézségekkel, Bak kapcsolódni kívánt a kor egyetemes művészetéhez. Az Iparterv-kiállítások idejére (1968–1969) már megfogalmazódott benne a gondolat, hogy ötvözze az amerikai művészet hard-edge és minimalista tendenciáit a magyar avantgárd művészet tradícióival és a magyar népművészetből inspirálódó motívumokkal. Ez a strukturalista, a jelek és szimbólumok természetét vizsgáló program határozta meg a hetvenes években létrehozott festményeit. A nyolcvanas években Bak képeinek geometrikus rendszere egyre összetettebbé vált, előkészítve festészetének posztmodern fordulatát. Művészetében a rendszerváltás után a motívumok ismét „egyszerűsödtek”, nagyobb egybefüggő színfelületek jellemezték az építészet által inspirált festményeit. Ez idő tájt készült perspektivikus képei geometrikus formákból építenek fel tájakat, az építészeti tagozatokból emelt „struktúrák” fő motívumai köré építve. A kétezres évek után létrehozott, utolsó korszakához tartozó műveivel Bak visszatért a geometrikus festészet alapkérdéséhez: hogy miként lehet térillúziót teremteni a festészet síkbeli eszközeivel. A téglalap alakú színmezőket és a kettős színsávokat ötvöző kompozíciói a tiszta színek intenzív használatára épültek, amelyek egyértelműen a tér mélységének illúzióját keltik vásznain. 

Fenyvesi Áron