Gyerekkorból hozott örökség fába építve
A mexikói-amerikai Anthony Vasquez fából készült absztrakt művei különleges darabjai az MNB Arts and Culture által gondozott gyűjteménynek. Vasquez Új-Mexikóban nőtt fel, Colorado államban végezte az egyetemet, majd Indiában, Új-Delhiben tartott művészeti workshopokat az Art For Change alapítvány munkatársaként. Öt éve él Budapesten magyar feleségével és két gyermekével, és itt alkot az Art Factory műtermében. Művészete az asztalos famegmunkálást ötvözi az újabsztrakció kifejezésmódjával.
Nem feltétlenül ez a legfontosabb kérdés egy művész munkája kapcsán, és nem is kell mindig mindent felcímkézni, de ezek a munkák absztrakt faliképek, vagy inkább objektek, installációk? Hogyan jutottál el a figurális festészettől ezekhez a letisztult munkákhoz?
Valóban, figuratív festő voltam korábban, de amiket most készítek, nem festészeti munkák. A figurális festészet eltűnt az életemből, de azt még nem tudom, hogy véglegesen-e.
2019-ben költöztünk a családommal Budapestre, 2020 elején elkezdődött a pandémiás időszak, ami új igényt teremtett bennem: „felemelő” műveket létrehozni, ellensúlyozandó az időszak negatív érzelmeit.
Amíg figuratív alkotásokat festettem, az számomra mindig harc volt, küzdelem és dilemma. A vászon előtt állni nem könnyű feladat, a festészet sosem sima ügy. Az egyetemen már az első évben azt hallottuk, olyannak kell lenni, mint Picasso, egy matadornak, aki legyőzi a vásznat. A festészet esetében mindig tudnod kell, éppen milyen problémát akarsz megoldani – nekem ez nehéz küzdelem volt, magammal, az anyaggal, a narratívával, mindennel. Visszatekintve még azt is mondom, hogy szerintem erőltetett, sőt erőtlen volt a figuratív festészetem, de ahogy elkezdtem fával dolgozni, hirtelen egyszerű lett minden, játékká változott a küszködés, a kíváncsiság egy izgalmas felfedező útra vezetett.
Visszatérve a kérdéshez, végső soron szerintem nem lényeges, hogy festmény, kép vagy objekt a munka, amit létrehozok, de volt egy íve annak, hogy először egy kereten, azaz egy hagyományos formátumon belül akartam valamit készíteni. Kezdetben téglalap alakú műveket formáztam, aztán elkezdtem más alakokban is gondolkodni. A legújabbaknak már kerete sincs, most az a megoldandó kihívás, hogy stabilak és erősek legyenek keret nélkül, önmagukban, mégis fel lehessen őket akasztani a falra. Ebből a szempontból a felszínen ugyanúgy működnek, mint egy festmény, de attól mégis minden más lesz, hogy a fa egy természetes, élő anyag. Természetesen itt is vannak technikai, a fa megmunkálásából fakadó nehézségek, de legfontosabb az, hogy miként tudom belekomponálni a műbe a saját életemet, érzéseimet. Az elkészült alkotás az összes, a folyamat során felbukkant érzésemet tartalmazza, végül mégis valami egyszerű, mindenki számára érthető, emberi alapérzést fejez ki. Nagyon szeretem az egyszerűségét ezeknek a munkáknak, valahogy nyugodttá tesznek.
 |  |
Mi saját viszonyod a fához, mint alapanyaghoz, illetve a famegmunkáláshoz, mint tevékenységhez?
Apám és nagyapám mindketten ácsként, építkezéseken dolgoztak. A fát munkálták meg, ilyen értelemben be tudtam emelni az otthonról, gyerekkoromból hozott saját személyes örökségemet a kortárs vizuális művészeti munkámba. Létrejött egy fontos kapcsolódás, a fával történő munkálkodásban benne van a világ, ahonnan jövök, a gyerekkorom, és az azóta bennem összerakódott összes tapasztalat.
A tradicionális kézműves világ és a kortárs művészet közti határterületen mozgok, egyszerre jelennek meg a munkáimban a két terület eredményei és a természet szépsége. Volt, hogy éleknél levágott fakockákat raktam egymás mellé, mint például a „Milk and Honey Baby” vagy a „The Skin Wear” című munkáknál – amelyek az MNB gyűjteményébe kerültek, aminek nagyon örülök, hiszen egy fontos magyar gyűjtemény -, ezek olyanok, mint egy kockákból összeillesztett geometrikus falikép, mint egy relief. Máskor fűrésszel megszaggatott deszkalapokból rakok össze egy képet. Sosem festem le az elölnézetüket, inkább oldalt, a külső peremen, a levágott síkokon visszatükröződve jelennek meg a színek, mert az is fontos, hogy szín és a fény misztériuma sejtelmesen átragyogjon a műveken. Emellett ugyanolyan fontos számomra a fa természetes szépségét, és a megmunkálással kiemelt esztétikumát is megmutatni. Mondhatnám úgy is, kiemelem a fa szépségét az eredeti méltóságának megtartásával.
Hogyan kerültél Budapestre?
Amerikában, Új-Mexikó déli részén töltöttem a gyerekkoromat, ott él a családom, egyetemi tanulmányaimat pedig Coloradóban, az Adams State University-n végeztem. Képzőművészettel, festészettel foglalkoztam, ahogy már mondtam főleg narratív-figuratív festészettel, erősen hatottak rám a német expresszionisták, valamint a mexikói muralisták, mint például Diego Rivera.
Feleségemmel, Adriennel Coloradóban találkoztam több mint húsz évvel ezelőtt, egy évig önkéntesként dolgozott az Egyesült Államokban. Egymásba szerettünk, megszerettem Európát is, családunk lett, de csak öt éve élünk Budapesten. 2019-ben költöztem ide, előtte családostul Arizonában éltünk, ahol rajzot tanítottam, majd Új-Delhiben egy non-profit alapítvány munkatársaként kreatív workshopokat tartottam a társadalom peremén élő fiataloknak. Az alkotás és a művészet erejét használtuk fel a társadalmi egyenlőtlenségek elleni küzdelemben. Szerettük volna megmutatni, hogy milyen pozitív változásokat tud elindítani a művészet, a közös élmények átélése, az egymással való kapcsolódás, az egymástól való tanulás, de legfőképpen a közös alkotás. Nagyon sokféle szegénység és nehézség létezik, az eddigi életutamban ezek széles skáláját tapasztaltam meg. Egy ponton viszont úgy éreztem, szeretnék végre csak a művészettel, a saját alkotómunkámmal foglalkozni. Budapesten, az Art Factory-ban megtaláltam azt az inspiráló művészközösséget, ahol lehetőségem van nap, mint nap a saját munkáimra koncentrálni.
Itt váltottam a figuratív olajfestményekről a nonfigurativitás és az ‘ácsmunka’, valamint a fény fogalmának feldolgozása felé. Még benne vagyok ebben a folyamatban. Amikor először elkezdtem fával dolgozni 2020-ban, a koronavírus alatt, mindenki nagyon kíváncsi volt, kérdezgettek mit csinálok, de akkor még én sem tudtam pontosan. Egy új dolog körvonalazódott, ami először leginkább egy lehetőségnek, vagy még inkább kihívásnak tűnt, aztán kíváncsi lettem, mit lehet kezdeni ezzel az anyaggal. Ennyi volt csak a fejemben.
 |  |
És aztán mivé alakult?
Sokszor azt érzem, hogy ez, amin átmegyek, nem is munka, inkább egy olyan folyamat, ami szituációkat teremt a fejemben, a lelkemben, s ezek a szituációk végül önmagam, a saját érzéseim megismerésének útjává válnak.
Motivált vagyok, noha mindennap küzdök ezzel a kihívással, hiszen nem mindig megy ugyanolyan jól a munka. Azt biztosan állíthatom, hogy egyelőre még nem merítettem ki minden lehetőséget ebben az alkotói folyamatban. Az elején, amikor elkezdtem fával, rétegelt lemezzel dolgozni, épített struktúrákat létrehozni, még nagyon más metódusok mentén haladtam előre – hiszen ez az építkezés maga is egy tanulási folyamat volt. Ahogy mondtam, apám kapukat, pavilonokat, garázsokat és épületeket húz fel, nagyapám két házat épített, ebben nőttem fel, de azért ez mégis egy finomabb, precíziósabb famegmunkálási technika. Ez a precizitás csak egyike a kihívásoknak, a másik, hogy a létrejött darabnak erősnek és tartósnak kell lennie. Meg kellett tanulnom finomabb famegmunkálási technikákat, készségszintre fejleszteni különféle trükköket, és persze figyelni, hogy ne vágjam el az ujjam.
Hogyan kerül bele a fény ezekbe a munkákba?
Új-Mexikóban, ahol felnőttem, végtelen volt a kék ég fölöttem. Belém ivódott a gyönyörű és hatalmas horizont kék színe mellett a napkelték és napnyugták színvilága is. Ezeknek a színeknek a megidézése segített emlékeznem arra, hogy ki vagyok, mi van legbelül, honnan származom. Az égbolttal való vizuális kapcsolatom a színpalettámat is befolyásolta, és mindemellett úgy gondolom, a mentális egészségünkkel is összefügg ez a kérdés. A boldogsághoz, örömhöz fény kell.
Elsődleges megközelítésem minden alkotásnál egyfajta játékos és kíváncsi hozzáállásból indul ki, új módokat keresek az anyag szépségének kihangsúlyozására és a benne ragadt fény érzetére. Nagyon szeretek olyan struktúraként, építményekként gondolni a munkáimra, amik fénnyel telítettek. Ha harmóniát tudok teremteni az anyag és a szín közt, akkor kialakul benne a fény tere is, és ez egyfajta érzéki élményt ad. Művészbarátoktól és helyi művészektől sok inspirációt kaptam, akik dolgoztak a fénnyel.
 |  |
Kik inspiráltak?
Tudok neveket is mondani, ők főként amerikai művészek, leginkább Richard Serra, James Turrell vagy Frank Stella, akik elvarázsoltak. Nagyon különböző művészi utakat jártak be, értelemszerűen különböző művészetfilozófiákat is képviselnek, de sok inspirációt tudok belőlük meríteni úgy, hogy közben ügyelek a saját utam, a saját igazságaim megtalálására.
Serra főként hatalmas vasból készült ikonikus és hatalmas szobrairól ismert, amik radikálisan rendezik a teret maguk körül, nagyon szeretem őket. Meglátogattam Serra munkáit Los Angelesben, azt hiszem, ez az egyetlen hely, ahol élőben láttam, hogy ezeknek a hatalmas vasfüggöny-formáknak a tömege milyen elképesztő hatást vált ki. Érdekes volt megtudni, hogy az apja spanyol származású hajóépítő munkás volt, dokkban dolgozott, fémmel, hegesztéssel, éppen, mint a fia, aki gyerekkorában azt is láthatta, hogyan engednek vízre egy hatalmas óceánjáró hajót. Ráébredtem, hogy Serra művészetében is van egy kapcsolódás az apja hivatásához, emléket állít neki, miközben továbbviszi a tradíciót. Bíztató látni az ő példáján keresztül, mennyi féle gyönyörű módon tudunk kapcsolódni a felmenőinkhez. Ehhez képest az én utam szerényebb, mégis, a magam unikális, egyedi módján azért kapcsolódom a saját örökségemhez, s ez a munka érzékelhetően tovább formálja a személyiségemet.
Stella az expresszionizmus és az optikai hatásokkal való kísérletezése miatt fontos nekem, ahogy Dan Flavin is, aki a fénnyel alkotott: fluoreszkáló lámpatestekből hozott létre szobrokat.
James Turrell pedig egyeneses a „fény mestere”, hiszen a Fény és Tér mozgalom alapítója. Az ő munkáiból is láttam néhányat Amerikában, amikben a fény mozgásának hatására változnak a színek. Fényből épít falakat, máshonnan nézve viszont anélkül érzékeltet határokat, hogy igazi falakat emelne.
Van egy fényinstallációja Arizonában, ami előtt egyszer órákon át ültem, s miközben néztem, hogyan változnak a színek, minden más eltűnt a szobában. Néha egy mű hatására megéled, hogy eltűnik feletted a mennyezet és eggyé válsz az égbolttal, megkapod azt a könnyű érzést, hogy kapcsolódsz az éghez, a világmindenséghez. Igazi spirituális, meditatív élmény.
A szín és a fény fontos eleme az identitásomnak, de hasonlóan fontosak a mexikói murális festők is. Említettem, hogy nagyon szeretem Diego Riverát, de például a közelmúltban felfedeztem Breuer Marcell magyar brutalista építész St. John apátsági templomát is az Egyesült Államok-beli Collegeville-ben, ami nagy hatást gyakorolt rám.
 |  |  |
Mit üzennek az alkotásaid?
A fénnyel való munka tette lehetővé, hogy továbblépjek az utamon, organikus módon távolodjak a figurális-narratív festészettől, beemeljek valamit a múltamból és a gyökereimből, de megmutassam azt is, hol tartok éppen. A legerősebb élmény ebben a szabadság megélése, hogy jó értelemben véve korlátok nélkül azt csinálhatok, amit szeretnék.
Engem is megdöbbentetett, mennyire megváltozott a művészetem az elmúlt pár évben, megértem, ha sokkoltam a barátaim vagy a gyűjtőim egy részét. Kérdezgették is, hogy már soha többé nem fogsz festeni?
Nem tudom, és nem is mondanék ilyen határozott állításokat, hiszen nem tudhatom előre. Most csak azt érzem, hogy ez a mód, ez az út, ahogy létrejönnek ezek a munkák a színek és a fény kombinációjával, amikor egyszer csak megtörténnek a dolgok, ez terápiás folyamatnak is felfogható. A művekbe beépülő gondolataim, érzéseim alakítják a történetet, én pedig, általuk kitöltve identitásom hiányzó részét, közelebb kerülök önmagam megértéséhez.
Sokszor az optic-art illetve a geometrikus absztrakt matematikai megközelítésével hozzák összefüggésbe a munkáimat, ami részigazság, nem ez a végcélom. Valahogy mostanában az esztétikum, a kockázat és a küszködés határán egyensúlyozok, azt kutatom, hogyan tudnának a műveim túlmutatni a szépségen. Keresem a művészi utamat az áhítat, valamiféle kérdésfeltevés, esetleg a béke és harmónia felé.