Nemes Márton festőművész állít ki jövőre a Velencei Biennále magyar pavilonjában. A New Yorkban élő és alkotó művész jelenleg a szeptemberi művészeti vásár, a The Armory Show anyagát festi, mielőtt ráfordul a biennáléra készülésre. Sűrű életet él mióta eldőlt a velencei szereplés, nincs megállás, egyre fokozódik az érdeklődés a munkái és a személye iránt is.
Miben érzékeled az irántad való megváltozott érdeklődést?
Folyamatosan kapom az emaileket, két New York-i galéria mellett Chicagóból, és Madridból is kerestek egyéni kiállítások miatt, és nem utolsósorban a budapesti acb Galéria is szeretett volna egy háromtermes szólókiállítást. De a The Armory Show és főleg a Biennáléra való készülődés miatt, most be kell osztanom az erőmet és az időmet. Egy ilyen nagy téttel bíró eseményre tudatosan kell felkészülni, ezért rá is pihentem egy hónapot, a megfelelő mennyiségű érzelmi energia begyűjtése céljából. Tíz éve volt az első szólókiállításom a Deák Erika Galériában, azóta megállás nélkül dolgozom. Tavaly három szólókiállításom volt, három kontinensen, elköltöztem New Yorkba és felépítettem egy új műtermet. Jelenleg aktívan keresem a balanszot.
A Velencei Biennále nagy lehetőség, ez nyomást helyez rád, vagy inspirál?
Nagy megtiszteltetés volt, amikor a Ludwig Múzeum által megbízott zsűri engem választott. Óriási nyomást helyez rád, amikor nem csak egy egyéni kiállítást tervezel, hanem egy pavilont, ahol egy egész országot képviselsz. De a stressz persze inspirál is. Mindent megteszek, hogy „éljek a helyzettel”, de szerintem ez sosem az illető művészen múlik. Érzékelem, hogy itt NewYorkban is „biennálés művésznek” kezelnek és az Armorys szóló standot is nagyon várják, ami az acb Galériának is lehetőség.
Teszem a dolgom, mint eddig és örülök, ha a munkám tetszik az embereknek. Hirtelen érdekesebb lettem, de attól én még ugyanaz az ember vagyok. Jobban fekszik nekem a lassú építkezés. Emiatt álltam ellen most, amikor egy galéria Párizsban meg akarta duplázni az áraimat a biennálé hírére, mert nem hiszek abban, hogy azonnal ki kellene használni a keresletet. A gyors emelkedést gyakran gyors zuhanás követheti, én pedig koherensen és konzekvensen szeretnék haladni. Hét éves koromtól kezdve folyamatosan rajzolok, festek, huszonéve haladok ezen az úton, ahol a biennálé egy fontos állomás, de remélem, hogy lesz még útszakasz ezen túl is.
Mi a cél? Egyszerre tűnsz nagyon lazának és nagyon tudatosnak. Mi az, ami felé tartasz?
Egész életemben nagyon tudatos voltam, de ahogy múlik az idő, lazulok. Nem lehet semmit sem siettetni, és az ember a végén úgyis eljut oda, amit el tud hinni magáról, hogy eljuthat. Amikor még nem ismertem ennyire ezt a világot, amiben most mozgok, akkor azt képzeltem, ha egy művész bekerül egy élvonalbeli galériába, akkor onnan már nem lehet kiesni. Azt vizionáltam, ha felérek a hegytetőre, ahol kilátó és friss levegő vár, ott majd megpihenhetek. Azt hittem van olyan teljesítmény, amit már nem lehet visszavonni, de ez illúzió, mert ebben a rendszerben bárki, bármikor kihullhat és lenullázhatja magát.
Emlékszem 2015-ben, New Yorkban, amikor életemben először léptem be a David Zwirner galériába, azt éreztem, ha egyszer itt szerepelhetnék, akkor azt érezném, hogy ide tartottam. Talán nekem még mindig Zwirner a hegytető, bár az is biztos, hogy az acb Galéria is egy szép magaslat már.
Miért költöztél Londonból New Yorkba?
Szerintem a folyamatos megújulás segíti az alkotást. Többféle művész van. Van, aki kitalál egy ötletet és újra és újra az adott keretrendszeren belül alkot, apró változtatással, variánsokat létrehozva. Én az a fajta művész vagyok, aki mindig valami mást szeretne csinálni. Meghatározható gondolatrendszeren belül mozgok, strukturálisan és alapkoncepcióban felismerhető egy sor hasonlóság a munkáim között, de mindig kell valami friss impulzus, valami új, amire reagálhatok.
Elkezdtem a környezetemet, a lakóhelyeimet váltogatni, hogy kizökkentsem magam a komfortzónámból. New York szakmailag a világ közepe, és nagyszerű ott lenni, ahol a példaképeid éltek. Gyerekkoromtól inspirációs forrásként szolgáló művészek, mint Willem de Kooning, Warhol vagy Basquiat, mind ebben a városban alkottak. Keserü Ilona, Bak Imre másképp fontos, abból jövök, ez meg egy másikfajta ingerkészlet.
Az MNB által életre hívott gyűjteményben található Nemes Márton alkotások közül néhány:
Temporary Images 03 (2017), Tomorrow 15 (2019), Ghosting Love 06 (2019)
Mi az, ami London hatása a festészetedben, és miben más a New York-i szcéna?
Angliában bejött nekem a kicsit formalista megközelítés, a technológiai festészet. London erősen kétpólusú, egyszerre érzékeled az „ultra rich” és az „ultra poor” világot, összefeszülnek, kontrasztba kerülnek és az egészből egy vibráló, hibrid művészet jön ki, ami rám is nagyon hatott. A két véglet nemcsak társadalmi szinten jelenik meg, a művészetben a YBAs (Young British Artists, vagyis egy csoport fiatal brit művész, akik 1988-ban állítottak ki előszőr közösen, majd később meghatározó figurái lettek a kortárs művészetnek – a szerk.) és a klasszikus tradíció közt egy nagy űr van.
Ehhez képest Amerikában a nagy 20. századi tradíciók nagyon élnek ma is és a belőlük kiindult irányzatok mellett olyan narratívákkal találkoztam, amikre nem is számítottam. A gender-ügyek vagy a bőrszínnel kapcsolatos kérdések sokkal szignifikánsabban foglalkoztatják itt a művészeket. Londonban inkább az anyagszerűsége kerül előtérbe, New Yorkban társadalmi problémákat is hordoz egy munka.
Mindez hogyan épül be az én művészetembe? Én az absztrakt expresszív és modernista hagyományokon megyek tovább, azt fogalmazgatom meg, mit jelent egy színfolt vagy egy rezgés, és mit lehet ezekkel a 21. században kezdeni. Egyre inkább érzékelem, hogy a képnek lelke, energiája, entitása van.
A biennálés projekted címe a Techno Zen. Mit jelent ez?
Mellérendelő szóösszetétel, egyszerre létező történetekről mesél, de az alapvető eleme mégis a középen levés. Közép-európaiként azt gondolom, egyfajta tudás középről szemlélődni, amikor a legtöbb ember valamelyik oldalra akar állni.
Számomra a techno egyfajta pulzálást, lüktetést szimbolizál, van benne zaj és technológia is. A zen meg a másik oldal, a csend és harmónia, továbbá egyre jobban megjelenik a munkáimban a befelé figyelés, egyfajta meditatív állapot.
Nálam a képnek van egy teste. Mint egy doboz, van eleje, háta és közepe, még akkor is, ha középen semmi más nincs, csak a levegő. Láttam egyszer egy dokumentumfilmet a whisky készítéséről, ahol elmondták, hogy a hordókat sosem töltik teljesen tele, így a felső levegő térbe belepárolog az alkohol, majd ahogy kihúzzák a dugót, az elpárolgó whisky az angyalok része lesz. Nálam ez az angyaloknak szánt rész a kép belseje, ami azért van megnyitva nyílásokkal, és azért teszek a rések mögé tükröket, hogy érzékeltessem, ott is van valami. Ez a valami, a techno és a zen közötti létezés, a lényegi rész.
Pedig most az a hit járja, hogy nincs olyan, hogy középen, az a szabály, hogy mindenki lecsatlakozzon valahová.
Én viszont azt állítom, hogy érvényes pozíció középen lenni, sőt, csak onnan látszik az egész. A festészet mindig három rétegből áll: előtér – középtér – háttér. A magyar pavilon nagyon alkalmas a hármasság megjelenítésére, háromfajta metodikával dolgozunk majd benne: hanggal, színnel és formával. Általában egy festménynél szín van meg forma, és behoztam harmadik elemnek a hangot. Olyan teret fogok létrehozni, ahol középre kell állnod, hogy átéld a teljességet, ha elmész valamelyik oldalra, akkor elveszíted. Akkor áll össze a zene, a kép, úgy látod a szivárványt és a teljes színspektrumot, ha középen állsz. Szerintem középre lenne érdemes helyezkedni sok esetben, sokunknak.
Többször említetted, hogy zenét hallgatsz alkotás közben. Most éppen mit?
Már sokszor inkább csöndben vagyok. A magyar pavilonban ugyan lesz zene, de szeretném visszahozni az aktív figyelmet. Amikor valamire fókuszálsz, megfigyelsz valamit, az is egyfajta meditáció. Azt az élményt szeretném visszahozni Velencében, ahogy régen üldögéltek egy múzeumi padon a látogatók és percekig tanulmányoztak egy festményt. Szeretném elérni, hogy aki belép a magyar pavilon terébe majd az az ember az ’itt és most’-ban legyen. Mert ez a jelenlét hiányzik leginkább a mai korunkból. Vagy a múltban áskálódunk vagy a jövőn aggódunk, és ritkán vagyunk az „itt és most”-ban. Szerintem ezért tud egy művészeti tartalom befogadása ilyen varázslatos lenni, sőt katarzist okozni, mert a jelenben tart.
Kiemelt kép: Mónus Márton