Ankarában, a CerModernben rendezték meg az MNB gyűjteményéből – Rieder Gábor kurátori válogatásában – az Ösztönvilág és szoftvergrammatika/Gut Feeling & Software Grammar című kiállítást. Ezen szerepelt többek között Balázs Nikolett is, eddigi pályafutásának egyik legfontosabb munkájával, amely a jegybank gyűjteményének a része. Külföldi tapasztalatairól, munkamódszeréről, művészethez való viszonyáról beszélgettünk vele.
Mesélj kicsit a Palást című művedről, milyen inspirációkból, hogyan készült, és miért tartod fontosnak?
Több munkám is bekerült az MNB gyűjteményébe, ahogy másoktól, tőlem is egy reprezentatív kollekciót vásároltak meg. A
Palást egy nagyméretű, talán a legnagyobb térbeli installációm, ami egy függő munka, szerencsére a törökországi kiállításon is sikerült a mennyezetről belógatni a térbe.
Számomra azért a legkedvesebb darabja a kollekciónak, mert egy új korszak kezdetét jelöli, a mostani munkáim is belőle indulnak ki. Az egyetlen olyan munkám, ami kizárólag textilből épül fel, az összes többi vegyes technikájú. Örültem, hogy sikerült megvalósítanom ebből az egyféle anyagból mindazt, amit szerettem volna, mert egyébként általában úgy dolgozom, hogy különböző minőségű, jelentésű anyagok heterogén összessége alakul egy művé. Az egymástól különböző matériák kölcsönhatására, egymás mellett létezésére alapozom általában az alkotásaimat, ez indítja be a kreativitásomat, de ennél a textilből megvalósuló műnél csupán formák és a színek fejeznek ki mindent.
Amikor legutóbb találkoztunk, Chilébe készültél meghívott vendégként a SACO Biennáléra, ahonnan közvetlenül New Yorkba repültél, mert elnyerted a Visegrad Foundation ösztöndíját. Gondolom erős hatást tett rád ez két ’
kaland’
, hogyan lehetne összefoglalni a lényegét?
Chilében az első magyar meghívott művészként vehettem részt a SACO Biennálén. Amikor bekerültem a Leopold Bloom Díj döntősei közé, a nemzetközi zsűri eljött hozzám egy műterem-látogatásra. Ott figyelt fel rám a chilei biennále vezetője, és később meghívott. Kurátori koncepciója a hatalomhoz és az elnyomáshoz fűződő viszonyulásokat járta körbe, de nem direkt politikai munkákat keresett – én is azt szeretem, ha sokolvasatúak a munkáim. Kevés idő állt a rendelkezésemre, nyolc nap alatt kellett ott helyben létrehoznom egy művet. Chilében is egy függesztett alkotás jött létre, egy mondhatni szobrászati installáció: a textilből készült testszerű, de mégis nonfiguratív alakokat úgy akasztottam fel, ahogyan a húsokat vagy a fél disznókat szokták. A textil könnyű anyag, gyorsan lehet vele dolgozni, lehet festeni, keményíteni, ki lehet tömni. Praktikus okai is voltak a választásomnak, nem szállíthattam ki az alapanyagot itthonról a költségek miatt, gyorsan kellett elkészülnie, haza se hozhattam, szóval a textilt megfelelőnek éreztem. Féltem tőle, hogyan fogok bármit megvalósítani galéria támogatása nélkül, de végül boldogultam.
New Yorkba pedig a Visegrad Fund Residency program keretében jutottam ki. Inspirációt és léptékváltást vártam ettől az ösztöndíjtól, nem csalódtam, meg is kaptam.
Bátorság kellett mindehhez. Jellemző rád a bátorság?
Igen, muszáj bátornak lenni, mert ha ez nincs, akkor semmi sincs. Nincs mögöttem galéria, vagy tehetős család, szponzorok, de gyerekkorom óta megtapasztaltam, hogy ha valaki bátran elindul, az működik.
Szimbolikusan is kérdezem, hiszen a művészetben is kell bátorság az új, a szokatlan felé menni. Mit jelent számodra a művészetben a bátorság?
Mindenképp fölül kell írni egy adott korszakot. Ez az alapvető hozzáállás a műtermi munkában, és szerintem karrierlépésekben is, főleg, ha valaki hosszútávon tervez. Bátran menni és kapcsolatokat teremteni, nyitni a világra, az emberekre.
A művészeti életben a hagyománytisztelet sokáig erős indíttatás volt, a mester-tanítvány viszonyrendszer határozott meg sok mindent. Te hogy vagy ezzel?
Rengeteget köszönhetek a mestereknek, tanároknak és azoknak a művészeknek akik munkái nagyban hatottak rám viszont nekem felszabadítóbb drive a rebellis szemlélet. Nem illek bele semmiféle hierarchikus szemléletbe. Az egyetemen kerestem a helyem, sokszor éreztem úgy, nem tudok betagozódni, majd ahogy a közeg átalakult körülöttem a diploma után, és egyre több alternatív lehetőség jött szembe, úgy egyre jobban kialakult a szemléletem és a művészeti hozzáállásom. Sokféle művészeti pozíciót akartam kipróbálni, hiszen akkor még nem éreztem magam kiforrottnak. De csinálni akartam, gyakorolni, megmutatni magam – és szerencsére volt is erre lehetőség, hiszen akkoriban alakultak ki az alternatív útvonalak, elindult az Instagram, a nemzetköziesedés, egy-két fiatal kollégának a szemem láttára lett óriási sikere a semmiből. Ráadásul olyanoknak, akikről szintén azt mondták, hogy nem jó, amit csinálnak, nem lesz ennek tere, de szépen felülíródtak a régi mintáink. Lelkesítő és felszabadító volt ezt megélni, egyre bátrabban kezdtem megvalósítani, amit gondoltam.
Festő szakra jártál, és most itt ülünk a műtermedben különféle anyagok, illetve textilmunkák kellős közepén. Mesélsz egy kicsit erről az útról, hogyan jutottál ide, ha már a rebellis dolgoknál tartunk?
Feloldódtak ezek a műfaji határok az egyetem után. Tanulmányaim kezdetén elvoltam a festészettel, de a diplomamunkámnál már szétvágtam a vásznaimat és elkezdtem térben játszani. Bár még inkább síkban működtem, ám szinte észrevétlenül átléptem a térbeliségbe.
Az egyetemen nem látogattam át a szobrász szakra kíváncsiskodni, nem érdekelt különösebben. A teljes folyamat a diploma után játszódott le.
A térbeliség maga volt az első lépés, vagy a vászon, mint anyag foglalkoztatott? Számít, hogy anyukád varrónő volt?
Igen, persze, belejátszik az anyagokhoz való viszonyomba, hogy anyukám varrt, de igazából a családomban mindenki csinálgat otthon valamit, mindenkinél van fészer, a vidéki barkácsolás mindig is jelen volt az életemben. Talán jobban köthető a folyamat ahhoz, amikor elkezdtem használt tárgyakat gyűjteni, keresgélni otthon mindenféle alapanyagnak valót, és ezek térbeli elhelyezkedése nagyon megtetszett. De még mindig ott tartok, hogy a munkám többsége falon lóg, kevesebb, ami szoborként vagy installációként működik a térben. A szobrászat felé közelítésem egy még mindig tartó folyamat.
Mennyire fontos neked a visszacsatolás? Abból, amit eddig elmeséltél, úgy néz ki, hogy akkor is mész előre az utadon, indítod a folyamatokat, kísérletezel, amikor kívülről kevésbé támogató közeg vesz körül. De a megmérettetésekben való részvétel – legyen az díj vagy ösztöndíj – magabiztosságra utal. Hogyan építed és tartod meg az önbizalmad, ami az alkotás elengedhetetlen feltétele?
Megfogadtam magamnak, hogy magának az alkotófolyamatnak is örülök, már attól gazdagabb vagyok, ha valamit létre tudok hozni. Eleve az, hogy valaki műtermet bérel, megveszi az anyagokat, időt szán az alkotásra és próbál fejlődni benne, ez önmagában nagy teljesítmény. Amikor a munkák egészséges ütemben cserélődnek a műteremben, a kész darabok jó helyre kerülnek, fontos gyűjteményekbe, az olyan lökést ad, ami nagyot lendít előre. Ilyenkor egyfelől arra kapok visszajelzést, hogy ezt az egészet nemcsak magamnak csinálom, másfelől elkezdenek kommunikálni a művek a maguk új közegében. Az energia, amit mások hoznak be, nagyon fel tudja élénkíteni ezt az egészet, és jó érzés, hogy nem vagyok egyedül a műveimmel.
Hiszek magamban, az anyagokban, és abban, hogy ha belekezdek valamibe, akkor az anyag reagál, arra én viszont, és a folyamat révén szép lassan kialakul valami valós dolog – akár a tudatalattimból, akár valami más, mélyebb rétegből.
Ejtsünk még pár szót Chiléről és New Yorkról, mert ez – szerintem – két olyan helyszín, ami nagy energiákat adhatott. Milyen volt a biennálés élmény?
Sokféle váratlan segítséget kaptam, de ehhez meg kellett tanulnom kérni. Kitettem egy Instagram posztot, és olyan képzőművészet iránt érdeklődő emberek is küldtek támogatást, akiket nem is ismertem. A biennálé szervezői megvették a repülőjegyemet és a rendelkezésemre bocsájtottak egy chilei asszisztenst. Először dolgoztam életemben asszisztenssel, ki kellett találnom a közös munka dinamikáját.
Egy hónapot töltöttem Chilében, többnyire megfeszített munkával. Sok minden ott derült ki a helyszínen, ez természetesen alakított az előzetes terveimen. Például helyi anyagokkal dolgoztam, az Atakama sivatag homokjával festettem, a textilek, amiket összegyűjtöttünk, az ottani városból jöttek. Miközben a művészekkel és kurátorokkal közösen feltérképeztük biennálé tematikáját, kialakult egy nagyon meghitt közeg. Ott más a képzőművészethez való viszony, az együttlétek – a megnyitó ceremónia is annak számít! – hangsúlyosabbak, mint itthon. A munkákra is figyelnek, de még fontosabb, hogy a művészet összehozza az embereket: együtt vagyunk, vacsorázunk, beszélgetünk a munkákról a kiállítótérben. A megnyitón az alkotók is beszélnek a munkáikról, valahogy érzelmesebb, intimebb az egész.
Mit adott neked ez a megélés, mit hoztál magaddal?
Nagyon sok mindent. Például azt, hogy bármit meg tudok csinálni, vagy, hogy többféle nézőpont van. Chilében nem annyira kiforrott a művészeti intézményrendszer, mint Európában, éreztem a tüzet, a nyers erőt, az elszántságot, ahogy a nulláról fel akarnak építeni valamit, ez nagyon tetszett. Ahogyan az is, milyen mélyen van jelen az őseik művészete a hétköznapjaikban. Világossá vált számomra, a mi életünk itt Európában egy kivételezett buborékban, egy oázisban zajlik. Chilében, a sivatagban és az óceánparton egyaránt rendkívül nehéz élethelyzeteket, radikális szituációkat láttam. Chile nagyon veszélyes, spanyolul nem beszélő fehér nőként jól érzékelhető volt a tisztelet, a biztonság hiánya, nem is sétáltam egyedül soha.
Chilében még épül az intézményrendszer, viszont onnan New Yorkba repültél, ami a világ egyik, ha nem a legfontosabb művészeti központja, mintha két egymást kiegészítő vagy egymásra reflektáló helyszínen lettél volna. Mit adott a New York-i ösztöndíj?
Nagyon durva volt a váltás, de annyiban jólesett New Yorkba megérkezni, hogy jobban emlékeztetett az általam ismert világra. Nem volt olyan sok kötelező feladat, több időm volt, a saját ritmusomban végezhettem a dolgaimat.
Megtapasztalhattam a szabadságot és azt, hogy bárki lehetek, bármire képes vagyok. Támogatni akartak, és nem a hibáimra voltak kíváncsiak. Kaptam műtermet, és Chiléből áthozhattam a nagy installációmból kisebb darabokat, azokkal foglalkoztam. Az International Studio and Curatorial Program keretében galériákat, intézményeket látogattunk, előadásokra, eseményekre jártunk, meglepődtem, hogy a kereskedelmi galériák milyen erőteljesen visszatértek a festészethez. Megrázó volt látni az óriási különbséget a társadalom egyes rétegei között, megtapasztalni, hogy mekkora gazdagság és mekkora szegénység van jelen egyszerre.
New York rákényszerít a céltudatosságra, a saját dolgaid fókuszba helyezésére.
Te hogyan viszonyulsz most a festészethez?
Előfordulhat, hogy visszakanyarodok feléje, ezt nem zárnám ki, de jelenleg még távolodom tőle. Ezt úgy értem, technikailag, a klasszikus értelmében nem izgat a festészet, viszont a gondolkodásom nagyon is festői, sokszor úgy komponálok, mint egy festő.
Mi az, ami most érdekel technikában, illetve gondolatiságban, ami aktuális, ami a fejedben van?
A szegény, a koszos anyagok. Többet akarok megmutatni brutális anyagokból, hogy hol az érték a tökéletlenségben. Nincs emberi lét sorozatos hibázás nélkül, de ebben erő és szépség is rejlik. Ezeket szeretném erőteljesebben tematizálni, és nem félni az új formai megnyilvánulásoktól. Sok munkám félkész jelenleg, rengeteget gondolkodom rajtuk.
Mi az érték? Ez a kérdés úgy is érdekes lehet, hogy két világ határán születtél, 1990-ben. Akik felneveltek, még egy régi értékrendben szocializálódtak, te pedig együtt nőttél fel egy új rendszerrel. Szóval mi a helyzet az értékekkel?
Falun nőttem fel, az ott élő emberek traumái sokféleképpen átöröklődtek a következő generációra. Az egész falun érezhető mindaz, amit itt hagyott a szocializmus, még én is érzem magamon a maradványait. Viszont a jó dolgait is. Ahhoz, hogy képzőművész lehessek, kell az a gondolkodás, amit a szocializmus idején a nagyszüleim felvettek, amit úgy tudok esszenciálisan összefoglalni: „jó lesz ez így, megoldjuk valahogy”, akárhogyan is, de haladjunk. Ha ezt nem tanulom meg, akkor nem tartanék itt.
Most az a nehéz, hogy semmi sem kiszámítható. Most nincs fix érték, minden átalakulóban. A fejünkben persze léteznek fixációk, de átalakulnak. Átalakulásban vagyunk, ráadásul állandó világok után vagyunk átalakulásban. Ez mostanra elkezd hatni mindenre. Megtanultam otthon a faluban, hogy amikor elárasztjuk a burgonyaföldet, és tapicskolunk a sárban, az nem kosz. Az a kosz, amikor valaminek tisztának kellene lennie, de mégsem az. Lehet egy munkám központi eleme egy koszos rongy – egy csúnya, felesleges tárgy, ami az alkotás végén mégis a mű legszebb, legfontosabb részévé válik. A munkáimban mindig megtörténik valamilyen átalakulás, ez adja meg az értéküket.
