Petrányi Zsolt művészettörténész, a Magyar Nemzeti Galéria Jelenkori Gyűjteményének vezetője két éve tagja a Magyar Nemzeti Bank kortárs gyűjteményének építéséért felelős kuratóriumnak. A gyűjtemény karakteréről, a kollekció felépítésének szakaszairól és az októberben New Yorkban nyíló, általa kurált kiállításról kérdeztük.
Mi volt a gyűjtemény státusza, amikor felkérték és elkezdte a munkát?
Az első tanácsadói kuratóriumból Fabényi Julia maradt, Keserü Katalin és Spengler Katalin helyére érkeztünk mi, Rieder Gáborral 2022 tavaszán – azóta dolgozunk együtt. A gyűjtés folyamatában több fázis különíthető el, amiket különböző fókuszok jellemeznek. A kezdetben megfogalmazott általános gyűjtési elv – hogy általános áttekintést adjon a magyar nonfiguratív művészet múltjáról és jelenéről – két irányba mozdult el, ahogy bővült a gyűjtemény. Elkezdtük a fiatalabb generációk beemelését, illetve ráerősítettünk a hiánypótló művek felkutatására az idősebb vagy már nem élő generációktól. Utóbbiaktól első körben az aktuális műveiket vásárolták, második körben – ezt kiegészítendő – igyekezett a bank az életműnek egy másik korszakából is jelentős alkotásokat beszerezni.
A gyűjtemény növekedésével egyidőben Hamvai Kinga, az MNB Arts and Culture vezetője és csapata elkezdett lehetőségeket keresni az MNB vállalati gyűjteményének bemutatására, így bővült a tanácsadói feladatkör a hazai és külföldi kiállítások rendezésével.
A kurátor feladatai közé tartozik, hogy konkrét ajánlásokat tegyen a gyűjtemény gyarapítására vonatkozóan. Ön milyen műveket tartott fontosnak a figyelmükbe ajánlani?
Az ajánlások és ami ténylegesen be is került, az a két csoport, ami nem teljesen fedi egymást, nem minden ajánlásból lett vásárlás. A válogatásom legfontosabb hátterét az adta, hogy mindig is közintézményekben vagy közgyűjteményekben dolgoztam – a Műcsarnokban, Dunaújvárosban az ICA-ban és az MNG-ben –, így jól körbehatárolható elképzelésem alakult ki arról, milyen művek bírnak művészettörténeti értékkel. Ez nem feltétlen korrelál a piaci értékkel, a művészettörténeti értékbe szemléletbeli, technikai értékek is beletartoznak, olyan kreativitásbeli újdonságok, amikre mi kiemelten figyelünk a kurátori és múzeumi munkánk során. A múzeumi gyűjtést tehát természetesen más szempontok mozgatják, mint a műkereskedelmi érdeklődést.
A Magyar Nemzeti Bank gyűjteményének egyik fő értéke a következetesség. A hagyományos műfajokra, a festészetre, szobrászatra és néhány „átmeneti” területre, azon belül pedig a nonfiguratív irányzatokra koncentrál. Nagyon helyes döntésnek tartom, hogy nem akar mindent, inkább egy szűkebb spektrumot vállal fel. A gyűjtemény egy felfogásmód különböző aspektusait és eltérő fejlődési irányait mutatja meg, szerintem ez egy lehetséges és értékes útja egy kollekció felépítésének.
Előfordul, hogy egy művész a pályafutása során többféle területen dolgozik, de egy korszaka érinti az absztrakciót. Olyan művésztől is beemelhetünk a gyűjteménybe egy absztrakt festményt, akinek nem erre az irányzatra épül a teljes életműve, de az adott mű valamilyen szempontból mégis fontos és értékes. Az absztrakt művészet egyik érdekessége pontosan az, hogy minden évtizedben más és más, megújul. Aki ezzel egy kicsit mélyebben foglalkozik, az ránézésre látja, hogy egy munka a hatvanas-hetvenes, a kilencvenes, vagy a kétezer tízes években keletkezett. Az adott évtizedre jellemző vizuális kultúra – hogy éppen milyen színekkel milyen formákat festettek – nagyon meghatározott.
Számomra különösen érdekes volt, amikor a gyűjtési preferencia a fiatalok felé fordult. Gyakorlatilag felfedező útra indultam, hiszen olyan területekre tévedtem, ahol korábban, éppen a múzeumi pozíciók miatt nem igazán mozogtam. Felismeréseket, ráébredéseket hozott.
Mi volt az ebből leszűrődött tanulság vagy felismerés, ami meglepte?
A kortárs fiatal generáció szemléleti sokoldalúságából rendkívül sokat tanultam. Értelmezhetővé vált, hogy a közösségi média korába és az internethasználatba beleszületett művészek miként tudják a digitális világ nyelvezetét és vizualitását integrálni egy ettől markánsan eltérő, klasszikus médiumba. Az, hogy lehetségesek a mediális átjárások, és nagyon izgalmas dolgok léteznek a határterületeken, revelatív és inspiráló élményt adott. Hálás vagyok ezekért a tapasztalatokért. Úgy érzem, visszaintegráltak engem a 2020-as évek művészetébe.
Minden változik körülöttünk, ahogyan az is változik, mi az érték, mi a menő, mi a szép – talán ez teszi nehézzé a kortárs képzőművészet értékelését. Nincs egy meghatározható fősodor. Mit gondol erről?
El kell fogadnunk, hogy művészeti értékek szempontjából sem a mi generációnk fogja megmondani a megfellebezhetetlen igazságokat. Hiába mondom ki vagy írom le, hogy márpedig ez vagy az igazi jó alkotás, ettől még a fiatalabb, vagy az idősebb generáció másként gondolhatja, mit tekint értékes művészetnek. Más élettapasztalatból indulnak ki, teljesen más médiahasználat és világfelfogás jellemzi őket, és azt keresik, aki az őket érdeklő témákat fogalmazza meg a vásznon. És ebben az értelemben az én értékítéletem viszonylagossá válik, bármilyen tapasztalt művészettörténész is legyek.
Az utóbbi harminc évben szinte követhetetlenül felgyorsult technológiai és vizuális változás a képzőművészekre is kihat. Egy ilyen jelentős gyűjtemény összeállításánál létezik egy jövőbe tekintő szempont is, hogy hosszútávon is megkerülhetetlen kollekció maradjon. Hiába gondoljuk XY-ról, hogy ő a legnagyobb művész, ha a következő két generációnak már nem lesz az, hanem olyasvalakit preferálnak majd, aki sokkal jobban ismeri és képviseli őket. A múzeumok összegző intézmények, amik a „biztos”-nak tekintett értékekre, a korszakokat meghatározó szemléletű művekre és alkotókra koncentrálnak. Egy jó műgyűjtemény, és ebben a magán és vállalati gyűjtemények dinamikusabbak, már a jelenben gondolnak arra, hogy egy-egy most induló, érdekes művészeti jelenséget is beemeljenek a kollekcióba.
Mi a különbség a közgyűjtemény és a vállalati gyűjtemény között? Illetve az MNB által életre hívott gyűjtemény vállalati gyűjtemény, vagy ez is egy közgyűjtemény, hiszen a jegybank gyűjteménye?
Abban az értelemben vállalati gyűjtemény, hogy szűkített irányt vállal csak fel. Más értelemben pedig közgyűjteményi szerepet visz, törekszik arra, hogy minél több helyen be legyen mutatva a gyűjtemény, katalógusokat ad ki. A múzeumoknak sokkal szélesebb felelőssége van a gyűjtésben, fogékonynak kell lennie arra is, hogy ne csak a trendeket nézze, hanem olyan dolgokat is a múzeumi gyűjtemény részévé tegyen, ami nem feltétlenül a fő vonalhoz tartozik, de potenciálisan egy korszakról, egy évtizedről, egy helyzetről tud majd képet adni – a jövőben.
Végezetül az őszi New York-i kiállításról szeretném kérdezni: milyen szeletét fogja bemutatni az MNB gyűjteményének?
Nagyon fontos az MNB Art and Culture által kezdeményezett program, amely különböző helyszíneken, itthon és külföldön, a gyűjtemény egyes aspektusait mutatja be, belső összefüggésekre mutat rá. Két éve Szöulban már összeraktam egy kiállítási anyagot és most októberben New Yorkban bemutatunk egy új válogatást. Mindkét esetben a tényleges válogatást megelőzte egy kihagyhatatlan szakasz: előtanulmányokat kellett végezni, milyen művészetre fogékony a régió, ahová megyünk. Mert az a fajta kiállítástípus, ami még a 80-as, 90-es években működött, hogy a hazai tendenciákat mutassuk meg külföldön, ma már nem működik. A nemzeti reprezentáció ilyen formája már senkit nem érdekel.
A szöuli kiállítást megelőző előtanulmányokból az derült ki, hogy Koreában a 60-as, 70-es években egy buddhista alapú, földszínekre (fehér, barna, fekete) és faktúrákra épülő absztrakció vált meghatározóvá, aminek a tükrében a mi válogatásunk egészen más olvasatot kapott. Bevontunk egy koreai kurátort, Sungah Serena Choo-t akinek megmutattuk a válogatásunkat, és aki átnézve a műtárgylistát azt emelte ki, hogy mennyire színes a magyar absztrakt művészet! Akkor döbbentünk rá, hogy a ’színesség’ lehet karakterjegy és bizonyos értelemben leírható vele a magyar művészet elmúlt 30 évének egy vonala. Fémre égetett zománcmunkákat is vittünk, ezekről pedig az volt a vélemény, hogy „pop”-osak, mert nem a művészet megszokott felületeire és technikáival, hanem ipari anyagokra és technológiákkal készültek, ami ott szokatlannak, újszerűnek hatott.
A New York-i kiállítás esetében kisebb a kulturális különbség, inkább az elképesztően erős túltermelés, az információtúltengés okozhat nehézségeket. Bevallom, úgy kezdtem a felkészülést, hogy Nemes Mártonnal konzultáltam, akinek vannak művei az MNB gyűjteményében és aki több időt töltött New Yorkban, így jól ismeri az ottani művészeti érdeklődést. Az általam rendezett kiállítás címe „Abstract narratives” lesz, és technikai újításokra fókuszáló munkákat válogattam hozzá.
New Yorkban a klasszikusokra – Reigl Juditra, Hantai Simonra – fogunk építeni, ők jelentik majd a kiállítás alapját, és melléjük választottam fiatal alkotókat, akiknek a művei megjelenésben, technikában radikálisabbak, formailag szokatlanabbak. Összefoglalva, a Fridman Galéria tereiben klasszikusokat állítok párbeszédbe fiatal művészekkel.
Mit ért merészség alatt? Milyenek a technikailag radikális képek?
Az egyik a formai szokatlanság, például Nemes Márton, Batykó Róbert mellett a hetvenes évekből Gellér B. István, vagy Ficzek Ferenc művei állíthatók párhuzamba. A másik, amit különlegesnek tartok, az az inspirációs mező: mi az, ami inspirálja a művészetet, az absztrakciót? Az absztrakt művészet klasszikus értelemben nagyon is lehatárolt módszer: van egy felület, amire a valóságot nem, vagy csak közvetetten idéző formákból alakít egy kompozíciót a művész. Ennek hihetetlenül széles spektrumát ismertük meg, de az ezredforduló után egyre több alkotó igyekszik specifikusabban meghatározni, hogy őt a vizuális kultúrának mely területe izgatja. Van, akit a grafitti, mást a kilencvenes évek web dizájnja inspirálja, ezek a hátterek tudják személyessé tenni ezt a műfajt, azzal, ahogy művészekhez kötődőnek, más részről pedig korspecifikusak, megmutatják, hogyan tud reflektálni az absztrakt művészet a korra, amiben élünk.