Minden gyűjtemény, így az MNB által életre hívott kollekció is, törekszik a műtárgyegyüttesben létrejövő kohéziós erőket domborítani, ami nem zárja ki, hogy megférnek egymás mellett egymástól nagyon különböző, mégis egyéni, felismerhető stílusban alkotó művészek.
Kiválogattunk pár érdekes alkotót a gazdag gyűjteményből, hogy egy kicsit közelebbről megnézzük, az absztrakt gyűjtőfogalmán belül mi jellemzi a munkásságukat.
Absztrakt nézőpontok az MNB gyűjteményben
Bullás József alkotásai az MNB által életre hívott gyűjteményből: 180930 (2018), 171210 (2018), 160930 (2016)
Bullás József (1958)
Az 1958-as születésű Bullás József pályája a nyolcvanas évek elején indult, figurális ábrázoló képekkel. Utazásai során figyelt fel az ornamentika erejére, és fokozatosan eltávolodott az ábrázoló narratív festészettől, a világ figurális leképezésén keresztül jutott el az absztrakt formaalkotásig. Az absztrakt festészeten belül egy olyan stílust kezdett felépíteni, ami ötvözi a nyugati konstruktivizmust a keleti ornamentikával, de mindvégig kerülte a természetasszociációt, az irodalmiságot és a jelképzést. Pályája során a kezdetektől az volt a célja, hogy a saját nézőpontját mutassa, saját szemével lásson és láttasson. A művésznek szerinte két fő eszköztárat kell fejlesztenie: az önismeretét és a technikai tudását. Mindig is érdekelte a festészettechnika, sokat tud a tónusokról, szín és fényhatásokról, árnyékokról, optikai trükkökről. Kezdetektől fontos számára az ismétlés, motívumok variálása, gyakran sorozatokban és ciklusokban gondolkodik, műveinek nem címet, hanem sorszámot ad. Festészete egy konzekvens, jól átgondolt életmű, amelyre leginkább a kísérletező szellemiség jellemző. Az illuzionisztikus festés és az expresszivitás között áll, művészi pályája során hol az egyik, hol a másik oldal kerül előtérbe. Bullás pályáján a mai napig egymásból következő módszereket, technikákat követ, festészete folyamatosan megújul, mintha ugyanazt az érdeklődését más és más nézőpontból mutatná meg. Újabb sorozataiban az esztétika új útjait keresi, a design felé kacsintgatva. A képek színvilágát is a nyitás jellemzi, a paletta kitágult, szokatlan árnyalatok, szintetikus színek jelentek meg a vásznain.
A művészetet önmegismerő folyamatnak tekinti. Képein a néző a térbeliség illúzióját fedezheti fel, a világos és sötétebb tónusok rétegzettsége mélységet ad, és fény-érzetet kelt. Bullás József az op-art jelenkori megújítója. A hatvanas évek művészeti törekvéseit a maga szemléletére alakítva egy festőibb felfogásmóddal járul hozzá a műfaj új útjainak kutatásához.
Halmi-Horváth István alkotásai az MNB által életre hívott gyűjteményből: Hommage á Albers no12 (2021), Hommage á Albers 220404 (2022), Hommage á Albers 220520 (2022)
Halmi-Horváth István (1973)
Halmi-Horváth István sorozatokban alkotó, szeriális gondolkodású művész. Kezdetben az Átjáró (2008-2014) sorozatában a pont, a vonal és a sík által létrehozható képi struktúrákkal ezen elemek ellentmondásaival foglalkozott. A konkrét festészet eszközeivel a sík megjelenítésén fáradozott, és a létrehozott optikai terek erős feszültséget keltettek a monokróm háttérrel. A tárgyszerű és az illuzionista képi gondolkodás szándékolt ütköztetése találkozott képein a színkompozíciók optikai hatásával. A gazdag színélményt adó munkákban fontos szerepet kapott a fehér szín, mint egyensúlyi helyzetet létrehozó elem.
A Hajtogatott (2008–2014) sorozata a transzparencia lehetséges festészeti megjelenítésével foglalkozik. A képeken lazúr technika használata nélkül érte el, hogy a fedő színek áttetszőnek tűnnek, és a néző képzeletben kihajtogatja a mértani formákat. Színstruktúra (2012–2015) az egymás mellé rendelt vonalak, csíkok és az általuk létrehozható képi ritmus, zenei asszociációk és optikai színkeverés keltette tér feszültségére épülő képsorozat. A tónusváltások erőteljes optikai hatással bírnak, a csíkokat metsző egyenes pedig meghajlítják a teret, legalábbis ezt az illúziót keltik. A különböző sokszögű síkidomokat ábrázoló Mozaik (2014–2018) sorozatot színes, szabad, játékos, organikus formaszerveződés jellemzi. A természeti erők által létrehozott mintázatok inspirálták, és itt is megjelenik a transzparencia téma. A Permutációk (2019–2020) címet viselő sorozat szalagszerű formája a DNS-re emlékezet, s a kompozíciót alakító szerkezet végtelen kombinációs lehetőséget rejt. Legutóbbi, Hommage à Albers (2020–2021) sorozatának képi világa az op-arthoz kapcsolható, képi szerkezete pedig négyzet a négyzetben és a művek egyfajta meditációs tárgyként is tekinthetők. Halmi-Horváth, – mint oly sokan az absztrakt művészek közül – , a végtelen ezer arcát kutatja.
Károlyi Zsigmond alkotásai az MNB által életre hívott gyűjteményből:
Sárgán kék, kéken sárga (2013), Szélforgó/2. (2013), Kék (szürke) négyzet (2011)
Károlyi Zsigmond ( 1952)
Károlyi 1976-ban végzett a Magyar Képzőművészeti Főiskola festő szakán, ahol aztán a kilencvenes évektől meghatározó mesterként is tevékenykedik és a ma már egyetemként működő intézmény doktori iskolájában a festészet elméleti kérdéseit kutatja.
Művészete az 1970-es évektől a geometrikus absztrakcióhoz és a korban releváns konceptuális-szeriális tendenciákhoz kapcsolódott. Képein az elemi geometrikus jelek használatával beszél művészetelméleti kérdésekről, melyek nem csupán konkrét formakísérletek, inkább a gondolkodás és a percepció mechanizmusainak metaforikus modelljei. Már a főiskolán is képeinek központi témája maga a festészet volt, emiatt saját maga próbálta körüljárni a festészet alapelemeit (tér, képsík, tükröződés, jel) és később tanárként megreformálni a tanítást. Művészetét Bódy Gábor, Czimra Gyula és Erdély Miklós életműve és hozzáállása inspirálta. Festményeiben, filmjeiben, fotóiban, performanszaiban festészetelméleti és művészetfilozófiai kérdéseket, a valós és a mesterséges kép, a táblakép és környezete ellentéteit tematizálta. A nyolcvanas években a kereszt (X) alakzatot feldolgozó kollázsokat és fotófestményeket készített. Művészetébe később beemelte az absztrakt expresszionizmus és a geometrikus művészet eszköztárát.
Robitz Anikó alkotásai az MNB által életre hívott gyűjteményből:
Venice (2017), Strasbourg rue Jeu de Paume 2 (2014), Bauhaus, Porto (2016)
Robitz Anikó ( 1978)
A fotográfus Robitz Anikó munkássága a tökéletes példa arra, hogy a fotó is érvényes képzőművészeti műalkotás, hiszen amit az építészeti forma redukciójával elvégez a felvételein, az maga a modern absztrakt művészet.
A nagykanizsai születésű Robitz Anikó a Szellemkép Szabadiskolában tanult analóg fotózást és laborálást a kétezres évek közepén. Az analóg régi kamerát aztán felváltotta a digitális technika és a Bauhaus és Moholy – Nagy László öröksége mentén rátalált fő témájára: az építészetre. A 20. századi modern és a kortárs építészet architektúrákból különleges részleteket, geometrikus mintázattá redukálódott épületelemeket örökít meg. Utómunka nélkül, a kép elkattintásakor születik meg a végleges kompozíció, amin házsarkok, vakolat-textúrák, vetett árnyékok, drótok, falfestések és illesztések tűnnek fel a szuprematizmus vagy a minimalizmus geometrikus nyelvezetéhez hasonló felfogásban. A konkrét épületek beazonosíthatatlanok, a fényképek címei csak a várost jelölik meg Strasbourgtól Zürichig, Colombótól Angyalföldig.