Kóródi Zsuzsanna a hazai és nemzetközi művészeti életben egyarán elismert alkotó. Üvegmunkái autonóm művészeti alkotások, tekinthetők képeknek, objekteknek, vagy reliefeknek. Idézzék fel az op-art, vagy akár a kinetikus művészet világát, mégis egyértelműen egyediek. Húsz fontos munkáját őrzi a MNB által életre hívott gyűjtemény, közülük a legfontosabbak a Szférák között című kiállításon jelenleg is láthatóak. Tárgyalkotásról, művészetfilozófiáról, életstratégiákról beszélgettünk a művésszel.
Munkáid elkészítése nagyon idő- és munkaigényes, mégis sikerült a gyűjteménybe húsz művet is beilleszteni. Különböző korszakok termékei?
A Covid idején elmaradtak azok a nemzetközi vásárok, lekötött kiállítások, amikre már előtte is megfeszített munkával készültünk közös műtermünkben a férjemmel, a szintén főként üveggel alkotó képzőművész Gáspár Györggyel. Pár kivétellel ezek a munkák kerültek a banki gyűjteménybe, és tulajdonképpen a pandémiának köszönhetően maradtak elérhetőek.
Három sorozatot érint a gyűjteményezés, a Led, az Analog, illetve az Offline sorozatokat. Az Offline a saját telefonfüggőségem feldolgozása volt, nagyon pixeles történetekkel. Előre bocsájtom – bármit mondok most a munkáim hátteréről -, nem narratív művészet az enyém, ezek a címek inkább csak gondolatindítók, vagy a művek létrejöttét inspiráló témákra utalnak.
A Ledes sorozat Ripple képeiben a LED-képernyők képhibájával foglalkoztam – ezekből több is bekerült a bank gyűjteményébe –, és a glitch-et, mint esztétikai értéket emeltem ki. Ezzel sokat kísérleteztem előtte, főleg geometriai megközelítéssel, és az lett a vége, hogy a korábban használt pixelrendszereket felszeleteltem egy struktúra mentén, és minden második szeletet három fokkal elfordítottam. Ebből állt össze egy a digitális zavart megidéző történet.
A karantén alatt döbbentem rá, hogy a neten tulajdonképpen virtuális tájakat barangolunk be, és ez a felismerés is bekerült a munkáim hátterébe. A bezártság idején azt ajánlották, menjünk kirándulni a hétvégeken – mi el is indultunk az akkoriban óvodás gyerekünkkel egy közkedvelt kirándulóhelyre, ahol végül maszkban sétálgattunk a tömegben. Szeretek túrázni, de ez így egyáltalán nem volt teljes értékű program. A nagycsoportos óvodás gyerekeket Messengeren hívta az óvó nénijük, úgy mondtak verset, úgy tornáztak, szóval már ilyen kicsi korukban be lettek hívva a virtuális világba. Én pedig elképzeltem, hogy így alakul ki a virtuális táj a fejünkben: lesznek útvonalak, amiket bejárunk, térképek, honnan hova kell menni, milyen útvonalon, hogy meglegyen a napi szociális élet, a művészet menedzsment, a kutatás és az elmaradhatatlan dopamin adag. De mindezt szigorúan virtuálisan.
Egy másik megközelítés is érvényes lehet, miszerint gyakorlatilag könyvtárak vannak az agyunkban, tudjuk, hogy melyik sorban, melyik polcon mi van. Ez érvényes arra a file-rendszerre is, amiben a művészetemet, a munkáimat, az életművemet archiválom, tárolom digitálisan.
A lentikuláris műveim közül a legnagyobb, ha úgy tetszik legfontosabb munkám is az MNB-hez került, egy triptichon, ami most a Várkert Bazárban a Szférák között kiállításon látható. Adatbázis a címe, három egymás fölött lévő, összetartozó műből áll. Sokszor eszembe jutott, ha én nem leszek, senki sem fogja tudni értelmezni az általam használt, a magam szokásai és logikája mentén létrehozott számítógépes könyvtárat, csak ha mint egy felfedező bejárja a különböző utakat, felfejti a sajátos logikát, kinyit minden mappát. Ez a háttere az Adatbázisnak, hogy mennyire ki vagyunk szolgáltatva a technikának, és milyen veszélyes, hogy az életünk fent van valahol valami felhőben, miközben a ’végén’ valószínűleg úgy is csak az marad majd meg igazán bennünk, ami ’igazi’ volt
 |  |
A Covid a technológia használatának radikális fejlődéséről is szólt, de keveset beszélünk arról, milyen széles körűen változtatta meg az életünket ez a tapasztalat, miközben igyekeztünk visszatérni a normalitásnak gondolt beidegződéseinkhez.
Szerintem már korábban megváltozott az életünk, de a Covid szembesített vele igazán, hogy mennyire rá vagyunk tapadva a digitális világra. Öt évvel ezelőttig rendszeresen készítettem fotókönyvet a családunk éves eseményeiről, ezt abbahagytam. A videokamerát még nem dobtam ki, pedig már teljesen elavult. Számtalan kiírt DVD-nk van, fotókkal, adatokkal, régi események dokumentációjával, amiket sosem fogunk lejátszani, mert már nincs vagy nem lesz hozzá megfelelő eszközünk, mégis, ki tudja, meddig őrizzük ezeket az adatokat. Ez volt a fő inspirációja a sorozatnak, az motoszkált a fejemben, hogy egyfajta mementót állítsak annak a rengeteg elvesztegetett időnek, amit a virtuális térben töltünk. Maguk a képek pedig valamilyen szinten mindig a LED-kijelzőre utalnak, annak a pixeleire, ahogy RGB-ből összerakja a színeket, úgy rakom én is össze a kis pixelekkel a formákat. Aki ismeri a munkásságomat, az tudja, hogy mindig a néző közreműködésére is van bízva a látvány. Ahogy mozdul a szemlélő, úgy indul el a kép, és mutatja meg magát.
A néző bevonása, a közreműködési igény felébresztése hogyan alakult ki nálad?
A kezdetektől az ösztönös kíváncsiság a legizgalmasabb számomra, amit közreműködő szemlélésnek is lehet nevezni. Ilyen például egy gyerek kezébe adott kaleidoszkóp. Valahogy ezekből a csendes, elmélyülő, a minket körülvevő tér rezgéseire figyelő pillanatokból egyre kevesebb van, mert minden gyorsulásra kényszerít. Közben meg mentálisan erre totál nem vagyunk felkészülve. Az alkotásban is megfigyelhető ez a gyorsulás, ami különösen nyomasztó lehet az olyanoknak, akik hozzám hasonlóan lassan dolgoznak.
A képzőművészek általában a téma felől közelítenek meg egy-egy munkát és utána keresnek hozzá eszközt vagy anyagot, de a MOME képzésén, ahova én jártam, sok mindent inkább az anyag felől közelítettünk. Az üveggel nagyon sokféle irányba el lehet indulni, de engem a vizuális jelenségek vizsgálata érdekelt, amibe természetesen beletartoznak az optikai jelenségek – megértem, amikor az op-artot emlegetik a munkáim kapcsán.
Az üveg legalapvetőbb tulajdonsága – s elég, ha ilyenkor csak a tükörre gondolunk -, hogy átlátsz rajta, vagy tükröződik és a kettő együtt. Ennyi az eszköztár, amivel én is ügyködöm. Mindkettő adja magát: ha átlátszó, elkezded forgatni, nézegeted, hogy változtatja meg a világot, ha keresztülnézel rajta; ha pedig tükröződik, akkor önmagadat miként változtat meg. A tükörrel való játék is egyre jobban izgat, de ez a jövő zenéje. Az utóbbi időben az üveget főleg térkitöltésnek, vagy hordozófelületnek használtam.
 |  |
Mint egy képzőművészeti alkotás hordozója, egy képnek a platformja?
Igen, mint hordozó, és mint működtető. Nálam a legfontosabb tényező a rétegek egymásra hatása. Legtöbbször egy grafikai réteg és egy optikai réteg kölcsönhatásából jön létre ez a mozgás, de vannak olyan sorozataim is, ahol ez két grafikai réteg interferenciájából adódik Mindig a rétegek együttállása mozgatja be a képet. Visszatérve a közreműködésre, a bevonódásra, nem tudom, hogy miért izgat. Talán azért is, hogy ne legyek egyedül. Minden művész azt várja, hogy valaki reflektáljon.
Ebben segít, hogy ti művészházaspárként ketten vagytok? Szoktatok egymásra reflektálni, vagy éppen ellenkezőleg, jobb, ha a másik nem reflektál, és így megtarthatod a függetlenségedet?
Szoktuk véleményezni egymást, és egészen biztos, hogy hatunk is egymásra. Vannak persze olyan kísérletezős időszakok amikor kimondottan megkérjük a másikat, hogy ha lehet még ne mondjon semmit, hogy a teljesen szabad dolgok ki tudjanak szakadni. Alapvetően viszont máshogy állunk az alkotáshoz, Gyurinak folyton alkotnia kell, minden egyes nap, mert ő a műteremben a legboldogabb, legönazonosabb. Én inkább kampányszerűen szeretek dolgozni. Amikor úgy érzem, hogy megérett valami, akkor nekiállok kisérletezni és megcsinálom. Sokszor a határidő okozta nyomás inspirál.
Vannak időszakok, amikor más jobban érdekel, rákattanok valamire, de akkor is érlelődnek bent a dolgok. A covid után közvetlenül lett egy kertünk, ami egy új dimenziót nyitott meg az életemben. Előtte is érdekeltek a növények, de most olyan felfedezéseket teszek, olyan területekre tévedek a kertészkedésben, amikről fogalmam sem volt előtte, és nagyon szeretek vele foglalkozni. Lehet ez életkori dolog is.
Gyuri azt mondja, őt az motiválja, hogy minél több nyomot (művet) hagyjon maga után. Ez engem is motivál, de közben az élet más területein is igyekszem kiteljesedni, ami persze nem is szétválasztható, mert minden élmény valamilyen formában beépül a művészetbe. Ezt nem lehet délután négykor kikapcsolni.
 |  |
Miért pont az üveg?
Már a kisképzőben is üvegszakos voltam, ami tudatosságnak tűnhet, de egy totális véletlen volt. Előkészítőre jártam egy festőművészhez, mivel rajzolni nagyon szerettem, és az iskolai rajztanárom is nagyon bíztatott, a grafika is érdekelt, bármelyik szakra mehettem volna. De éppen akkor láttam egy filmet amerikai üvegművészekről, akik üveget fújtak, és iszonyú izgalmasnak tűnt. Onnantól kezdve az üveg szerelem volt. A kisképző alagsorában minden évben volt „hutázás”, fogadtak minket az üveggyárak is gyakorlatra, izgalmas, és számomra fontos közeg volt. Bár fogalmam nem volt róla akkoriban, hogy mit lehet ezzel művészként kezdeni. Végigcsináltam az ötödévet is, és kétszer felvételiztem az Iparra sikertelenül. A második után Londonba mentem au-pairnek fél évre. Az összes szabadidőmet múzeumokban töltöttem, lelkileg is megértem azáltal, hogy elszakadtam otthonról, és egyedül kellett helytállnom. Amikor visszajöttem a harmadik felvételire, éreztem magamon, hogy egész máshogy tudok jelen lenni. Fel is vettek. A MOME-n aztán rátaláltam a saját autonóm alkotói utamra.
Ki az, aki hatott rád akár itthon, akár nemzetközi téren?
Nyilván Gyuri (Gáspár György – szerk.) nagyon erősen hatott rám, de inkább a művészethez való hozzáállásával, azzal a szemléletével, hogy bármi lehetséges, amennyiben odateszem magam. Látni azt ahogy ő minden nap megy a műterembe és hihetetlen szorgalommal és energiával veti bele magát a saját világába a mai napig baromi inspiráló. Otthon mindig bíztattak, támogattak, de a „bármit lehet” ügyet sosem éreztem korábban.
A művészetemre talán leginkább a dél-amerikai kinetikusok hatottak, Soto, Cruz Diez. A tudományosból induló megközelítést olyan játékosággal ötvözték, ami szerintem a kortásban is totál érvényes kiindulás lehet. A Light Space Movement és a Zero csoport tagjai is elég izgalmasak, főleg a németek, Adolf Luther vagy Heinz Mack, és akkor még mindig csak a hetvenes éveknél tartok. Érdekes egyébként, hogy irodalomban és a zenében is most valamiért ez a korszak üt be nálam. Persze a kortársakat is figyelem és ott is vannak bőven olyan irányok, aminek a hatását nem lehet kiiktatni. A kettővel ezelőtti Velencei Biennálén például láttam élőben Mehretu munkáit, és alig tudtam előle tovább menni, de Bázelben is sok intenzív hatás ért, és itt megint vissza lehetne térni ahhoz, hogy oké az, hogy a zsebünkben ott van minden és ha akarom a kanapén végignézek pár kiállítást negyed óra alatt, de azért a jelenlétet semmi sem tudja überelni.
Többször megfordultál Amerikában, a Washington állambeli Pilchuck Glass School művésztelepén, hol egyedül, hol a férjeddel. Hogyan kerültetek ki oda, és mit adott neked?
Pilchuk az üvegművészeti oktatás nemzetközi központja. Az iskola 1971-ben alakult. Én 2010-ben diplomáztam, és a következő évben jelentkeztem önkéntesnek. Az iskola működési költségeinek hetven százalékát fundraisingből oldják meg, és ennek az egyik nagy eseménye egy aukció, amelyre az ott tanító és dolgozó művészek adnak be munkákat. Ennek része, hogy meghívnak egy művészt, aki megtervez egy kollekciót a vacsoraasztalok díszítésére, és ezek a művek helyben, asszisztensek segítségével készülnek el. Egy ilyen akcióra mentem ki először önkéntesnek. Vittem ki katalógusokat, megmutattam Gyuri munkáit is, akit azonnal meghívtak a következő évre tanítani, úgyhogy akkor már együtt mentünk. Harmadszorra pedig a kisfiunkkal voltunk, de aztán itthon annyira elindultak a dolgaink – műtermet építettünk, vállalkoztunk-, annyira sűrű volt az életünk, hogy nem vágtunk neki újra Amerikának. Pedig nagyon sokat tanultunk ott, új szemléletet, megoldás orientált hozzáállást, friss szellemiséget. Pár hónapja váltottam emailt az új vezetéssel, szóval lehet, hogy jövőre megint megyünk.
 |  |
A ’megoldás központúság’ skillje áll a szilikonos munkáid mögött is? Vagy miért váltottad fel az üveget polimerre?
Nem váltottam fel, csak elkezdtem ugyanarra a vizuális kérdésre más megoldásokat is keresni. A karanténos időkben kezdtem otthon kis optikai kísérleteket csinálni polimerrel, ami lényegében egy szerkezeti ragasztóanyag. Megpróbáltam kiváltani, imitálni az üveglencséket, amiket csiszolok. Először filccel rajzoltam rájuk vonalakat, aztán már nyomtattam. A MNB gyűjteményében szereplő egyik munkán (Sweet Cages IV.) az üvegek közé került a nyomat, majd arra a polimer. Tetszik a küzdelem az anyaggal. Furcsa, de mégannyira sem tudom uralni, mint az üveget, pedig azt sem tudom 100 százalékosan. Ez az időszak egyébként egybeesett azzal, hogy a PTE képzőművész doktorijára jártam. A kurzusok nagy része online zajlott a vírus miatt, és mindenféle szempontból kreatívnak kellett lenni, hogy ezt ne csak átvészeljük, hanem oktatói és doktorandusz szinten is értelme legyen annak, amit csinálunk.
Ekkor kezdtem más anyagokkal is kísérletezni, és figyeltem a visszajelzésekre. A visszajelzés mindig fontos. Ebből a szempontból is elég támogató közeg volt a doktori iskola. Somody Péter a témavezetőm is elég muníciót adott ahhoz, hogy kicsit máshogy tekintsek önmagamra és a művészet komolyságára. Az utóbbi évek egyik legfontosabb tanulsága az volt számomra, hogy semmi sem állandó vagy biztos ezért szeretnék kimozdulni a komfortzónámból és a korábbi hozzáállásommal ellentétben, de a minőség megtartása mellett valamivel több teret adni az esetlegességnek.
Az emberek nagy részét hidegen hagyja, hogy milyen anyaggal dolgozom, ugyanúgy el tudnak mélyedni benne. Mások azt mondják, számukra csak az üvegmunkáim érdekesek. De én megerősödtem abban, hogy a művészet mindenféle hordozón megmutatja magát.