Koszorús Rita, szlovákiai magyar kortárs művész, tanulmányait a pozsonyi képzőművészeti közép-, majd főiskolán végezte, továbbá részt vett a Magyar Képzőművészeti Egyetem Erasmus programján is. Ő is azok közé a fiatal alkotók közé tartozik, akiket a festészet mibenléte érdekel, és azt mondja, a képzőművészet, mint hivatás, neki egy életre szól.
Fotó: Kvet Nguyen
Pozsonyban születtél, de talán ott töltöd a legkevesebb időt mostanában. Mit szoktál mondani, hol van az otthonod?
Mindenütt és sehol. Inkább azt mondom, jelenleg nomád életet élek. Van egy pont Szlovákiában, ahová vissza tudok menni, de egyébként folyamatosan úton vagyok. Egyelőre jól érzem magam így, aztán majd meglátom, meddig bírom. Nyilván felmerül a kérdés, hol tudnék letelepedni, de még nem jöttem rá.
Miért fontos neked, hogy folyamatosan úton légy, és ez hogyan befolyásolja a munkádat?
Az utazás utáni vágy egyfajta felfedezői kísértés. Szabadságot is jelent, amit úgy érzek, hogy a felmenőim nem tapasztalhattak meg 1989 előtt. Ezzel a lehetőséggel élni számomra egyértelmű és természetes. Szeretek mozgásban lenni, új embereket és kultúrákat megismerni, ezért kezdtem el művészeti rezidenciákra járni. Ez a munkámhoz, mint személyiségemhez rendkívüli inspirációval járul hozzá. Művészként fontosnak tartom, hogy minél többet lássak és érezzek. Tavaly fél évet Berlinben töltöttem, idén Párizsban voltam és az év végéig még tervben van néhány hely.
Mi az alkotói módszered? Hogyan találtál rá a rád jellemző lírai organikus absztrakt festészetre?
A rétegezős technika és a kitakarás, az egyfajta kollázs–szerűség még a főiskolai tanulmányaim alatt lett jellemző alkotói folyamatom, viszont maga az absztrakt 2018 óta jellemez. Nem is állítok ki korábbi munkákat.
Sorozatokban gondolkodom, viszont az a fajta képzőművész vagyok, aki megold egy-egy festészeti problémát, majd kíváncsisággal tele lép tovább a következő vizuális, technológiai vagy akár koncepciós megoldásra. Általában több képen dolgozom egyszerre, de egy bizonyos ponton az adott ötlet konkrét képekbe sűrűsödik, egy sorozat akár húsz, harminc képet is elbír.
Fotó: Kvet Nguyen
Pozsonyban tanultál, de budapesti galéria művészkörébe tartozol. Abban a szerencsés helyzetben vagy, hogy két szcénára is rálátsz. Mi az, amit Pozsonyból hozol, az ottani művészeti képzésből?
Szlovákiában gyakran érzem azt, hogy nem illek bele a művészeti struktúrákba, trendekbe. A festészetnek itt nincs olyan mély tradíciója, főként nem az absztrakt festészetnek. A koncept művészet erős, a hetvenes évektől kezdve, ami akkoriban rendkívül időszerű volt, szinkronban a világgal, a szlovákok a mai napig ebbe kapaszkodnak. Ugyanakkor a szlovák szcénában én is ezt látom erősnek.
A pozsonyi kisképző fontos időszak volt az életemben. Tervező szakra jártam, s egy jól felépített, nagyon jó struktúrájú szakra emlékszem, ahol a tervezőgrafika mellett építészet, szobrászat és festészet is szerepelt az anyagban, mindezt kiegészítette egy remek művészettörténeti háttér, legtöbbet talán innen hozom. A főiskola nálunk hat év, ami szerintem nagyon hosszú, de az első évben még nincs szakosodás, kipróbálhattam a fotót, a szobrászatot, amit nagyon élveztem. Itt képgrafika szakon kezdtem, utána léptem át festészetre, és olyan műtermet választottam, ahol volt lehetőség a kísérletezésre. Nem csak festettünk, hanem meg kellett találni az ötlethez a legkielégítőbb formát, ami nekem nagyon szimpatikus volt. Művészetemben azóta is sok technikát próbálok vegyíteni, gyakran kilépek installációba, textil és kerámia objektek, esetleg a videó felé elmozdulva. Nagyon korán kialakult bennem ez a szemlélet. Úgy érzem csak egy médium használata limitálja a kivitelezési lehetőséget az ötletekhez. Már a középiskolában áthallgattam más szakokra, hogy minél több technikát elsajátítsak, ez jellemzi a jelenlegi utazás utáni vágyamat is.
Azt hiszem azért nem tudok teljességében válaszolni arra, hogy mit hozok a szlovákiai festészeti hagyományból, mert ugyan ott tanultam, mégis kívülállónak érzem magam. Szlovákiában inkább figurális, minimalista vagy az expresszív akt festészet számít a fő vonalnak, az a fajta festészet, amit én művelek, nincs mire épüljön. Viszont szeretném inkább európai művészként titulálni magam.
Mit tanultál Magyarországon, hiszen az Erasmus félévedet Bukta Imre osztályában töltötted?
Bukta Imre munkáit nagyon szerettem és hosszú ideje figyeltem. Később jöttem rá, hogy gyakran olyan művészek szemléletéhez vonzódom, akik nem intézményes keretek közt tanultak. Erre egy szlovák példám is van, Otis Laubert koncept művész, akit pár éve személyesen is megismertem, barátok lettünk és egy rendkívül inspiráló személynek tartom. Sok dologban emlékeztet Bukta Imrére. Munkáik autentikusak, időtállók és ötletgazdagok a vizuális megoldásaik, ugyanakkor nem utolsó sorban a személyiségükre is igaz ugyanez. A legutóbbi VILTIN galériás kiállításomon be is mutattam őket egymásnak. Szakmailag idősebb barátaim vannak, az is lehet, hogy ez generáció jobban elfogadja a munkáimat.
A “Bukta osztály” viszont nekem főleg a szabadság élményét jelentette és Bukta Imrében is az egyenességét szerettem a leginkább, hogy megmondja, amit gondol, és nincs mögötte játszma, frusztráció vagy sznobizmus. Az osztálytársak is létrehoztak egy felszabadult alkotói atmoszférát. Ehhez képest Pozsonyban már a tanulmányaink alatt hatalmas volt a rivalizálás, ami az én személyiségemre inkább negatívan hatott ki.
A VILTIN Galéria képvisel, miként kerültél a művészkörükbe?
2021-ben megnyertem a VUB Bank szervezte Év festménye díjat Szlovákiában, és az egész VILTIN csapat kint volt a díjátadón. Én nem voltam jelen, eszembe sem jutott, hogy nyerhetek, de utána a VILTIN fölkeresett és felajánlották a részvételt egy csoportos kiállításban, ez volt az „Abszurditás a kedvenc érzésem”, amiből aztán a MNB gyűjteményébe is bekerültek munkák. Valójában innen indult a közös munka a VILTIN galériával, és 2024 elején jutottunk el az első önálló kiállításomig.
Koszorús Rita alkotásai a VILTIN Galériában, Budapest, 2022
Pontosan tudod egy egyéni kiállításnál, hogy mit szeretnél megmutatni vagy támaszkodsz a kurátorra?
Sokszor érzem ebben is outsider-nek magam. Nagyon vágyom arra, hogy megtaláljam azt a kurátort, akivel aztán hosszabb ideig együtt tudunk majd dolgozni, de ez eddig nem történt meg. Szlovákiában csoportos kiállításokon keveset vagyok jelen, bár nem érzem, hogy ennyire kívülálló lennék, ha már a trendekre fókuszálunk. A VILTIN -es kiállításon Meggyesházi Édával dolgoztam együtt, ami pozitívan alakult és a közeljövőben még tervezünk együtt dolgozni.
Közvetlenül a diplomázásom után, 2014-ben a pozsonyi Kunsthalleban kezdtem dolgozni, és az ottani kurátorok szemlélete az volt, hogy a festészet már halott.
Ez a szemlélet fiatal friss diplomás képzőművészként elég negatívan hatott ki rám, és egy ideig nem is festettem, vagy legalábbis vesztettem a motivációból. Aztán jött egy kiállítás, 2015-ben Budapesten, ahol egy intermédiás képzőművész ismerősöm, akivel gyakran vitatkoztunk a festészetről, felkért egy közös projektre. Kitaláltam, hogy belelőhet a képeimbe, ezzel pedig rombolva alkothat. Szétlőtte az összes képemet, ez lett kiállítva a Telep Galériában. Később, 2017-ben a pozsonyi Dot. galériában egy hasonló projektet állítottam ki, ahol már a látogatók lőhettek bele a képbe, és a kép azonnal válaszolt nekik. Negatív frázisokat gyűjtöttem össze amelyekkel a festészetet célozzuk meg, ezeket a kurátor hangján keresztül közvetítettük egy beépített hangrendszeren keresztül, amely a lövérse reagált. Mindkét projekt kritikus munka volt az aktuális trendeket előnybe helyező szakmával szemben.
Ezen a nyáron mentem Buktához a mezőszemerei művésztelepre, és hatalmas kritikát kaptam a projektre, hogy miért engedem át a képeimet a rombolásnak. Buktának köszönhetem azt, hogy újra elkezdtem festeni. Félrehívott, és azt mondta, szerinte ne törődjek azokkal, akik a festészet létjogosultságát kérdőjelezik meg, ha festeni akarok, akkor fessek, ha videót akarok csinálni, akkor csináljam azt. Kedvelem Buktát, mert megmondja, amit gondol és önbizalmat adott ahhoz, hogy higgyek a munkáimban.
Fotó: Kvet Nguyen
A VILTIN Galériás kiállításod „A home full of doors” címet viselte és az emlékezethez, az identitáshoz, valamint az otthonkeresés fogalmához kapcsolódó helyspecifikus installációt és festményegyüttest mutatta be. Hogyan állt össze ez az anyag?
A kurátorral, Meggyesházi Édával az új sorozat kezdeteitől folyamatosan kommunikáltunk. Organikusan alakult így, hogy az elejétől belelátott az új alkotások születésének folyamatába. Az “imaginary home” című sorozatot tavaly kezdtem el Berlinben és pont a hontalanság, folyamatos úton levés és a haza értelmezésével foglalkozik. Amellett hogy személyes vonatkoztatása van, mindannyiunk hazája a Föld veszélyesen törékeny időszakát is vizsgálja. Az általam használt absztrakt formákat és struktúrákat, tudatosan kapcsolom össze egy konkrétabb narratívával, ami egyfajta nosztalgikusan romantikus utópista jövőkép. Bizonyos dolgokat már csak részleteiben tudunk felidézni, mégis biztonságot és erőt merítünk belőlük, mert felidézi az otthont. A jövőképhez való építkezésben is kapaszkodót nyújt, noha nem tudjuk milyen lesz a valóság. Ismert formákból egy olyan kép áll össze, ami akár emlékeztethet valamilyen helyszínre, vagy egy belső térre, és az egészben az a játék, hogy a horizontot, tehát a perspektívát jobban fókuszba emeltem. Fókuszban van a tér és az egyes formák közti kapcsolat bizonyos értelemben inkább figurális. Rizikósnak is éreztem, hogy két évnyi együtt dolgozás után az első szólókiállításomat egy új iránnyal kezdem a VILTINben, de pozitív tapasztalatokat hozott.
Koszorús Rita A home full of doors című egyéni kiállítása a Galériában, Budapest 2024
Vannak gyűjtőid?
A gyűjtői köröm elsősorban szlovák, magyar és cseh. Az utóbbi időszakban főleg Csehországból figyelnek a munkáimra sok fontos magángyűjteménybe bekerültem.
Milyen munkáiddal kerültél be a Nagyar Nemzeti Bank gyűjteményébe?
Az MNB a VILTIN „Az abszurditás a kedvenc érzésem” kiállításáról vásárolt, aminek a címadó képe az én munkám, és azt is megvették. 2021-ben kezdtem el azt a sorozatot, amivel megnyertem a korábban már említett VÚB Év festménye címet. Ennek a sorozatnak a címe schMERZbild.
Mit jelent schMERZbild?
Reflexió Kurt Schwittersre, egyfajta dialógus, metaforikus párbeszéd a dadaizmussal.
A dadaista attitűd követői közül sokak szerint Schwitters testesítette meg igazán a dada művészeti ethoszt úgy, hogy művészete teljes fúzióban állt a hétköznapi élettel, és látszólag teljesen ellentmondásos állításokat tett a legnagyobb nyugalommal egymás mellé. Én is ezt az utat követtem, amikor absztrakt festményeimet kollázs alapokra helyeztem. Tudatosabban kezdtem el foglalkozni a kollázzsal, mint médiummal, és mint filozófiával. Az MNB gyűjteménybe is olyan munkák kerültek be, amik a SchMERZbild sorozatnak a részei voltak.
Kurt Schwitters az egész műtermét átalakította egy nagy kollázzsá. Ez nagyon fontos, inspiráló kiindulópont volt számomra, hogy merjek kilépni a térbe. A Budapest Galériában volt egy csoportos kiállítás, ahol először mutattam az installatív részét is annak, hogy hogyan gondolkodom. A Schmerz egyébként fájdalmat jelent.
Koszorús Rita schMERZraum című egyéni kiállítása a Čin Čin Galériában, Pozsony, 2019
Fotó: Adam Šakový
Mi volt az a művészi probléma amit ennek a sorozatnak a központi kérdésének, művészeti rendezőelvének lehet nevezni?
Van egy varrott vászon munkám, ahol megjelenik a kollázs filozófiája, és ebben minden fontos benne van. Sokat dolgozom papír kollázsokon is és az egész schMERZbild sorozat papírkollázsokból indult ki. Különböző helyeken, ahová utaztam, gyakran papíron dolgoztam, nem volt mindig alkalmam, hogy belekezdjek egy 2 x 2 méteres képbe, és sokkal gyorsabban tudtam rögzíteni az ötletet a papíron. Ez annyira elkezdett izgatni, hogy lehetne vászonból létrehozni egy kollázst. Akkor jött organikusan az összevarrás történet, s aztán még ráfestettem. Ez az egyik munka, ami a bankban van, és szerintem fontos alapmunkája ennek a kollázs metódusnak.
A kiállításod címe magyarul ’Otthon, tele ajtókkal’. Hol van a te otthonod? Mert az a kép alakult ki bennem, hogy az identitásod inkább a keresés és az úton levés. Most is egy rezidencia programon vagy Párizsban. Úgy jellemezted magad, hogy nomád életet élsz, de lehetnek ennek a kaland mellett mély és fájdalmas rétegei is.
Valóban érdekel, mi az otthon és a kiállítás is szólt erről. Nagyon nehéz számomra ebben az időszakban megfogalmazni az otthont. Erre nyilván kihat nagyon sok téma a politikától az ökológiai válságig. Döntéseket hozunk a rövid kis életünk során, amelyek befolyásolhatnak dolgokat és minket, viszont mindig nagyobb struktúrák kis részei vagyunk. A Föld az otthonunk, és bármikor jöhet egy természeti katasztrófa, ami tönkreteszi. De addig a művészet is képes értelmet adni az életnek itt. Mára jól látszik, hogy a festészet újra él. Már annyiszor eltemették, de most újra életre kapott. Én személy szerint izgalmas kihívásnak tartom megfogalmazni az ötleteimet a festészetben, egy olyan médiumban, amiben látszólag már minden megtörtént, nekem ebben újat találni kihívás. Helyet találni ott, ahol már látszólag nincs.