Bullás József festményei az MNB gyűjteményében az életmű teljes ívét lefedik. Folyamatosan és sokat dolgozik, legfrissebb képei a balatonfüredi Zsdrál Galériában láthatóak. Egy századfordulós pesti bérház legfelső szintjén lévő műtermében látogattuk meg, valőrökről, fényekről és fiatalokól kérdeztük.
Elég viharvert körülmények közt dolgozik most. Hogy bírja?
Amikor ez a ház épült, az akkori szabályozás szerint a műterem alapterületét le lehetett vonni az adóalapból. Ezért van ennyi műteremlakás a pesti belvárosban. Csak azután a felújításokkal senki sem törődött, a tető életveszélyessé vált, halaszthatatlan lett a rekonstrukció. Két éve zajlik, azt hiszem, ha nem tanítanék a Pécsi Tudományegyetem Művészeti Karán, már megbolondultam volna. Itt sem engedtem be a felújítókat oda, ahol ténylegesen dolgozom.
Mi érdekli aktuálisan, mit fest mostanában?
Márciustól festettem egy 30-35 darabból álló új sorozatot, ami a korábbi munkáimnál kicsit szigorúbb, geometrikusabb. De abban is biztos vagyok, hogy mindaz, ami engem a pályám kezdetétől izgat, minden egyes korszakomban felfedezhető. Történetesen ez a valőr, ami a geometrikus, konstruktív, vagy konkrét festészetben nem nagyon jellemző. A valőrhöz, én mániákusan ragaszkodtam, még akkor is, ha túl „szemzizis” vagy retinagyilkos lesz tőle a kép. Egy lengyel művész, a már nem élő Wojciech Fangor az, akivel rokonságot érzek, ő az 50-es, 60-as évektől kezdett ködöket, valőröket festeni, miközben geometrikus festő volt. A valőrösödés egyébként, a fények és az optikai mozgás újra divatba jött, akár még a figurális festészetben is.
Kicsit magyarázzuk meg: mi is az a valőr?
A valőr a festészetben a színérték, egyes színek finom fény- és árnyékfokozatainak érzékeltetése a képen. Az, hogy hogyan rakom egymás mellé a színeket, színátmeneteket és miként érzékeltetem a fényt és a teret rajtuk keresztül.
A fényhez való viszony, a fény természete a festészetnek ősi alapkérdése, alaptémája. Érdekes, hogy az absztrakció kizárta ezt a fontos elemet.
Amikor kint voltam Vasarely-ösztöndíjjal Párizsban, akkor különböző francia galériákhoz eljuttattam az anyagomat. Érdekes, hogy vagy azt a választ kaptam, hogy túl geometrikus vagyok, vagy azt, hogy túl festői. Nem értették ott sem, hogy engem egyszerre érdekel a geometrikus absztrakció és a valőrök, színátmenetek, fények. Egyébként máig is besorolhatatlan vagyok, ami egyszerre célom is, de sok helyzetben ez a fajta függetlenség nehezíti is a pályámat.
Az MNB Rieder Gábor szerkesztette díszalbuma, a gyűjtemény legjavából válogatott, s ebben három generációs kategóriába sorolta a művészeket: a fiatalok, a középgeneráció és a nagy öregek. Önt a középgenerációhoz sorolták. Ahogy készültem a beszélgetésre, elgondolkoztam ezen, hiszen pályája az Új Szenzibilitás művészeti mozgalommal indult a 80-as években.
Érzékelem, hogy mindenhol a középgenerációba vagyok besorolva, noha decemberben nyugdíjas korú leszek. Nagyon fiatalon elkezdett forogni a nevem. Még a Képzőművészeti Főiskolára jártam, amikor Hegyi Lóránd eljött a műterembe, elkezdte figyelni a munkáimat, 1985-ben pedig már részt vehettem a Sao Paolo-i Biennálén. A Fiatal Művészek Stúdiójában 35 éves korig lehet valaki tag, azután lesz középgenerációs. Én valahogy úgy maradtam.
Sokszor kaptam azt a visszajelzést, hogy bármit csinálok, érződik a „bullásosság” benne, de mostanában sokkal többször meglepődnek a megújulásokon. Engem iszonyúan izgat a kísérletezés, abban az értelemben, hogy csinálok valamit, az azonnal fölvet egy következő megoldandó problémát, s így megyek előre. Segít abban is, hogy folyamatosan dolgozzak, mert a leállás után újra kapcsolódni nagyon nehéz.
A megújuláshoz miből tud építkezni, a kísérletező hajlamon kívül? Mi az, ami tolja előre a megújulás irányába?
A művész ego kordában tartása alapkérdés, nem szabad beleragadni abba, hogy egyszer csináltál valami jót. Ha egy művész túlságosan komolyan veszi magát, akkor elveszíti a kreativitását. Ugyanakkor céltudatosnak kell maradni és megőrizni a magabiztosságot, de nem lehet kizárólag önbizalommal menni előre. Az önállóság is nagyon fontos, a saját szemlélet, bár ennek most óhatatlanul valamelyest akadálya az Instagram ilyen mértékű térnyerése. Ott alakulnak ki a bummok, az Insta-kompatibilis művészet tarol és ennek nehéz ellenállni. Az én képeim például nem működnek jól online formában, ilyen szempontból nekem nem segített a digitalizáció.
Az Instagram valóban a művészeti élet egyik legfontosabb új platformja, tényleg minden ott történik. A fiatal művészeknek remek terep tanulásra, kapcsolatépítésre, szakmai marketingre, imázsépítésre. Középgenerációs vagy idősebb művészként mire használja?
Az elején tisztán szakmai tartalmakat tettem fel és kizárólag azokat néztem. Sajnos az utóbbi időben megnéztem egy-két macskás vagy főzős videót és az borította az algoritmust. A lányom a közösségi média és a művészet kapcsolatáról írta a szakdolgozatát a Képzőművészeti Egyetemen, ő szokott néha belenyúlni az Instámba, akkor rögtön emelkedik is az eléréseim száma. Ő mondta, hogy minimum hetenként egyszer posztolnom kell valamit, mozgóképet is feltenni, lájkolgatni, mert ez tovább generálja az én tartalmaimat is. Mikor egy Amerikában aránylag híres, tehát sok követővel rendelkező művész ráírta a képemre, hogy ’beautiful’, azonnal, láthatóan megugrott a nézőszám. Ezért nem szabad macskás és egyéb videókat nézni, mert akkor arra figyel a rendszer.
Az Új Szenzibilitás, amivel indult, abban a korszakban ugyanúgy egy teljesen új mozgalom volt, mint most az instavilág. Ön is lát párhuzamosságot?
A párhuzamosság ott van, hogy az új szenzibilitás is tulajdonképpen arról szólt, hogy amikor a konceptualizmus és a kurátori elméletek mindent leuraltak, egyszercsak a művészeknek elegük lett a száraz dolgokból és változtatni akartak, hogy szeretnének érzelmeket kifejezni, közvetlenül színekkel, formákkal. Most a cukiság talán egy ilyen irány, amit az Instagram terjesztett szét a világban. A párhuzamosság az, hogy a fiatalok mindig is új trendek mentén indulnak el, de ez így normális.
Mit lát tanárként Pécsett? Mások a fiatalok vagy ugyanolyanok?
Szerintem alapvetően a művészek mindig ugyanolyanok, bár igaz, a mai fiatalok sokkal célorientáltabbak, és pontosan csak annyit tesznek bele egy ügybe, amennyit kell.
Feladatokon keresztül tanítom a színtant, és a különböző elméletekről persze elmondom mit kell elolvasni és tudni, de a lényeg, hogy a gyakorlatban tudják alkalmazni. A legutóbbi feladatból kiderül például, hogy fel tud-e építeni egy arcot úgy, hogy az egyik oldalon meleg fény legyen, a másikon hideg, viszont a tónusarányuk egyforma. Érdekes módon ez nehezen megy nekik, lázadnak ha nem fogadom el és újra csináltatom velük.
A másik érdekes jelenség a nők arányának változása és nemcsak a művészek, hanem a kurátorok, sőt a múzeumigazgatók körében is. A művészeti képzésben a hallgatók 80-95 százaléka nő és ez a tény sok mindent meg fog változtatni. Sajnos ennek egyik oka, hogy a művész társadalmi státusza jóval alacsonyabb, mint bármikor korábban. A művészet menedzselésben, a művészeti iparban sok pénz forog, de nem Magyarországon.
Az MNB vásárlásai egyfajta mecenatúrát is jelentenek, miközben létrejött egy rangos gyűjtemény. A gyűjteményben lévő Bullás képek reprezentálják mindazt, ami érdekli a festészetben?
Abszolút. Egy érdekes, átfogó anyag került a bankba, s aminek nagyon örülök, hogy méltó helyre került a nekem nagyon fontos Triptichon, ami a Műcsarnokban 1997-ben szerepelt az „Olaj, vászon” reprezentatív festészeti kiállításon. De a többi is releváns, a 2016-tól induló Moaré sorozat képei op-osan konstruktívak, vannak aláfestett és visszakapart geometrikus munkák, és olyan is, ami egy 2000-től kezdődő folyamat volt, ahol tenyér éllel elkentem a festéket, és így üveges hatású gesztushálózatot hoztam létre rajtuk.
A kilencvenes évek vállalati művészeti gyűjteményei Magyarországon sokszor széthulltak, amikor jött egy új igazgató, s mivel akkor még nem alakult ki stabil másodlagos piac Magyarországon, ez nem tett jót sem a művészeknek, sem a galériáknak. A Magyar Nemzeti Banknak stabilitást kell mutatnia és azt gondolom ez érvényes a gyűjteményre is.