Batykó Róbert csaknem húsz éves pályája során folyamatosan megújul, váltogatja festészeti eszköztárát, sorozatai mégis szervesen következnek egymásból. Egy dolog azonban végig állandó: a festészet, mint keretrendszer.
Ahogy leültünk beszélgetni, szóba került, hogy ki fogja majd olvasni az interjút. Fontosnak gondolom, hogy ne csak befelé, egy szűk szakmabeli közönségnek szóljon, de valóban sokat gondolkozom azon, ki érdeklődik ma Magyarországon a képzőművészet felé. Te mit látsz ebből? Neked ki a közönséged?
Ez egy folyamatosan változó közeg, amikor 2007-ben elkezdtem az acb Galériával együttműködni, akkor a szakma és egy szűk gyűjtői kör hamar felfedezte a munkáimat, akkoriban szinte mindenkit ismertem személyesen, aki valamilyen módon érdeklődött a művészetem iránt. Azóta ez a kör nyilvánvalóan kibővült, ha úgy tetszik kicsit személytelenebbé vált, de természetesen örülök neki, hogy egyre többen ismerik és értékelik, amit csinálok. Szerintem, akiket ma érdekel a kortárs művészet, azok vagy nagyon jó oktatást kaptak, vagy műtárgyak között nőttek fel esetleg az ismerőseik falán láttak hasonlót.
Sok időt töltesz Hollandiában, úgy képzelem ott tágabb a közeg.
Kezdünk talán felzárkózni bizonyos tekintetben, de egészen friss élményem az idei Art Rotterdamon való részvétel, ahol naponta több százan nézték meg a kiállított munkáimat, ilyen fokú érdeklődés a kortárs képzőművészet iránt Magyarországon még nincs, ami nyilván összefügg a vizuális oktatás milyenségével és még sok más kulturális vagy egzisztenciális kérdéssel. Nálunk is egyre divatosabb a kortárs művészet, ezen belül is a festészet, ami egyfajta „kapu drogként” vonzhatja az érdeklődőket, akik jó esetben később más műfajok iránt is érdeklődni fognak, hiszen a kortárs szcénát a látszat ellenére nem a hagyományos művészeti médiumok dominálják.
A post-digitális művészek közé sorolnak, elfogadod ezt a kategóriát? Bontsuk ki, hogy mi az, hogy post digitális vagy technológiához köthető festészet!
Jelenleg ezzel azonosítanak leginkább, de ha valaki ismeri a korai munkáimat is az láthatja, hogy mindig is jellemző volt rám a digitál/analóg dialektika, igaz az elején inkább a képszerkesztés folyamatában szólt bele, később vált csak képeim konkrét inspirációjává. Jellemző rám, hogy bizonyos időközönként új témákat és azokhoz rendelt új festészettechnikai eljárásokat vezetek be, most is egy ilyen váltás kezdeti stádiumában vagyok, ami egy festőileg összetettebb és szürreálisabb sorozat irányába mutat. Az kétségtelen, hogy a poszt digitális korszakom volt az eddigi leghosszabb és legtermékenyebb, az MNB gyűjteményében is ezek a művek találhatóak.
Emlékszel, hogyan kezdődött a képzőművészet iránti érdeklődésed?
Szerencsém volt, mert már nagyon fiatal koromtól kezdve tudtam, hogy engem ez érdekel. Nem volt a szűk családi körben képzőművész, de művészeti albumok voltak a polcon, nagyon szerettem a huszadik századi képeket, Picasso-t különösen, akárcsak a rajzfilmeket és a képregényeket. A pop kultúra és a magas művészet egyaránt vonzott, ez a mai napig meghatározza a képi világom karakterét. Iskoláról iskolára jártam, hogy megtanuljam a szakma alapjait, végül 2005-ben diplomáztam Klimó Károly osztályában. Azt egyetemi évek alatt sokat kísérleteztem különféle festészeti stílusokkal, végül az absztrakció és az ábrázoló kifejezésmódok határán kezdtem magam komfortosan érezni. Sokáig az engem körülvevő tárgyak és látványok foglalkoztattak, később már egy sokkal globálisabb megközelítés vált jellemzővé, amiben nagy szerepet játszott az interneten fellelhető elképesztő adatmennyiség mint inspirációs forrás.
Mindenki a friss hangot keresi, de hogyan lehet rátalálni?
Az ember a pályája elején mindenképpen friss, ami összefügg a fiatalos életvitellel a korszellemben való folyamatos feloldódással. Ennél sokkal érdekesebb kérdés, hogy ezt hogyan lehet megőrizni anélkül, hogy valaki a saját maga paródiájává váljon. Az újszerűség fetisizálása szinte folyamatos megújulásra kényszeríti a művészeket, amiből azok jönnek ki jól, akik alkatilag erre képesek, vannak azonban, akik sokkal lassabban tudnak reagálni. Érdemes mindenkinek felismerni, hogy hol vannak a határai különben rossz ütemű váltások vagy átgondolatlan művészi döntések csapdájába eshet. Ahhoz, hogy egy alkotó hosszabb távon is releváns tudjon maradni, nem csak technikai, hanem szellemi értelemben is frissnek és nyitottnak kell maradni, mert nyomasztóan gyorsan változik a világ körülöttünk.
Jó hallani, hogy valakinek kapott támogatást, amivel élni is tudott. Mi volt a másik oldalon, ami nehéz volt neked, amiről talán kevesebb szó esik, hogy vannak-e árnyoldalai a művészi létnek, ha igen akkor mik azok
Ha valaki szenvedélyesen csinál valamit abból nagyon könnyen lehet függőség, persze amikor ebből műtárgyak születnek, akkor hajlamosak vagyunk megfeledkezni arról, hogy ennek lehetnek árnyoldalai. A művészek jellemzően képtelenek letenni a munkát a műteremben, hiszen egy folyamatos flow élményben vannak, ezért sokszor a leghétköznapibb dolgokra sem marad energiájuk. Az a figyelem és türelem, ami a civil élethez kell már el lett „égetve”. Ez egy olyan álomvilág, ami elszakít a valóságtól, egy furcsa kísérleti létforma. Mégis, a legnagyobb harcot magunkkal kell megvívnunk, vagyis a saját egónkkal, ami egyszerre üzemanyaga és kerékbilincse a létezésünknek. Sajnos ebbe a harcba sok ember belebukik, olyanok is, akik rendkívül tehetségesek.
Nemrég jöttél haza egy 6 hónapos Hollandiai műterem programról, mesélnél erről az időszakról egy kicsit?
Tavaly július közepétől fél évig alkottam Haarlemben a DOC4 nevű műteremben, ahová egy helyi művészeti szervezet (37pk) hívott meg. Az elmúlt 10 évben ez volt a harmadik alkalom, hogy rezidens művészként voltam Hollandiában, ahol sok szakmai kapcsolatra tettem szert és számos alkalommal ki is állítottam a munkáimat. A külföldi műterem programok általában 2-3 hónaposak szoktak lenni, a fél év meglehetősen hosszúnak számít, nekem viszont pont jókor jött, mert szerettem volna egy időre kiszakadni a saját közegemből. Ráadásul egy új sorozat gondolata kezdett foglalkoztatni, amihez tudtam, hogy jól fog jönni ez a fajta elvonulás. A sorozat vizuális terveit is kint készítettem, volt egy kis időm inspirálódni. A műterem a város egy meglehetősen meditatív pontján, közvetlenül a Spaarne folyó partján található, azt hiszem ideálisabb helyet az alkotáshoz nehéz lenne elképzelni. Összesen 14 olajfestményt készítettem Haarlemben, aminek nagy részét a 37pk gyönyörű kiállítóhelyén mutattuk be, illetve részt vettem egy csoportos kiállításon is a Horizonverticaal-ban. Egy-egy művem pedig szerepelt a Vishal és a Punch utcára nyíló kirakatában.
Hogyan tovább, mik a jövőbeli terveid?
Február 8.-án nyílik egy csoportos kiállítás az MNB gyűjteményében lévő művekből Code + Canvas címmel a berlini Collegium Hungaricumban. A kiállítás olyan Y generációs művészek munkáit mutatja be, amik a poszt digitális festészeti tendenciákkal hozhatóak összefüggésbe. Márciusban lesz látható egy átfogó válogatás a Hollandiában készült anyagból az acb Galériában, melynek kapcsán bemutatjuk azt a portréfilmet is, amit haarlemi műteremházban forgattunk. Ez egy olyan projekt, ami rendkívül kedves a számomra, hiszen megörökítette azt a különleges helyszínt, ahol a festmények készültek, illetve most lehet először akcióban látni a festőgépet. Májusban és júniusban Londonban veszek részt egy rövidebb, de annál izgalmasabb műterem programon, ahol szeretném tovább fejleszteni azt a képi világot, amin az elmúlt fél évben dolgoztam.