Klasszikus hagyományok dekonstrukciója

Szabó Menyhért a fiatal szobrásznemzedék egyik egyedi hangú képviselője. Minden arra predesztinálta, hogy művészeti pályára lépjen: szülei képzőművészek, egy művésztelepen nőtt fel és minden mondatából érződik, mennyire elhivatott a művészet iránt.

Művészi felfogása a klasszikus tradícióiban gyökerezik, kifejezésmódja azonban aktuális kérdéseket feszeget: hogyan lehet szobrászattal leírni a kortárs létezés és öndefiníció ellentmondásait? Jelenleg a MNB Arts and Culture és a Ludwig Múzeum együttműködésében létrejött Y-profil kiállításon láthatók a munkái.

A Százados úti művésztelepen beszélgetünk a műtermedben, de nemcsak most dolgozol itt, hanem ezen a hihetetlenül varázslatos helyen töltötted a gyerekkorodat is. Hogyan emlékszel erre az időszakra? Szüleid támogatták, hogy te is művész legyél?

 Nagyon szerettem itt felnőni, ebben az izgalmas és kreatív közegben, ahol minden adott volt, hogy én is művészpályára lépjek. Abban a Százados úti művésztelepen álló műteremben alkotok most is, ahol nevelkedtem és töltöttem életem jelentős részét. Szüleim támogattak, segítettek, amikor szükségem volt rá, de hagytak szabadon fejlődni, és továbbadták a hitüket a művészetben. Evidensen nyílt meg az út előttem. A képzőművészet többféle ága érdekelt, a festészet nagyon is, de a rajz sem kevésbé. Biztos vagyok benne, hogy a különböző műfajok nem kizárják, sokkal inkább kiegészítik egymást. A szobrászat megterhelő tud lenni úgy fizikailag, mint anyagilag, de én végül a szobrászat mellett döntöttem, amit egy pillanatra sem bántam meg. Szeretem és élvezem, de kevesen vannak, akik szobrászként az egyetem után pályán tudnak maradni.

A művészeti közeg a természetes élőhelyem. Elfogadom, hogy elszigetelve éltem, valahol egy alternatív valóságban, ahol a világ többi oldalával kevésbé találkoztam gyerekként, de ez nem baj.

Kicsit megállt a világ a Százados úton, ahol korábban megannyi progresszív munka készült. Sokan laknak még mindig a művésztelepen az idősebb generációból, velem szemben például Dús László, gyakran járok át hozzá, mielőtt Laci ide költözött Amerikából, ebben a házban élt Szabó Iván szobrász, ő tanított az egyetemen is. Például a mi műtermünkben élt korábban Kádár Béla. Mikus Sándor itt készítette a Sztálin szobrot, Kiss István a Dózsa emlékművet, Czigány Dezsőnek is volt itt műterme.

Tulajdonképpen a hatvanas évek, amikor még itt éltek a 20. századi magyar művészek nem volt olyan régen, csak most tűnik távolinak az a korszak. Mindenesetre izgalmas idők lehettek. Érdekes, hogy van itt egy garázsunk, ahol Herczeg Klára szobrászművész szocreál szobrai sorakoznak. Sokszor fogtam őket a kezemben. Néha elgondolkozom azon, hogy milyen izgalmas lenne bemutatni ezeket a munkákat a Fiatal Művészek Stúdiója Alapítvány gondozásában a róla elnevezett, progresszív fiatal művészeknek évente odaítélt díj kapcsán.

Édesapám nagyon tisztelte Tóth Menyhértet, a nevemet is róla kaptam. Van itt a műteremben két Tóth Menyhért szobor is: a Mukuli és a Zsákolók.

Tóth Menyhért is arcokat, fejeket készített. A Te pályád is ezekkel az arcokkal, gumimaszkokkal kezdődött. Miért az arcok érdekeltek?

Az egyetemen jött az ötlet, hogy kezdeni kéne valamit a szilikon gumival, valahogy összekapcsolni a klasszikus szobrászattal. Nagyon vonzott a klasszikus szobrászat formanyelve, de úgy éreztem, hogy ez önmagában nem elegendő számomra, szerettem volna újraértelmezni, új jelentéssel és tartalommal felruházni. Az emberi arcról szóló gumilenyomat-szobraim a tökéletesség és az ideál torzulásának kérdéseit feszegették. Klasszikus módon hoztam létre archaizáló karaktereket agyagból megmintázva, ráadásul frusztrálóan nagy méretben. Az anyag szobrokról gipsz negatívot készítettem majd kiöntöttem gumiból. Ezeket installáltam különböző módokon.

A gumival való munka úgy kezdődött, hogy hordozóként elkezdtem használni az egyetem elején, de még nem hagytam, hogy maga az anyag érvényesüljön. A Műcsarnokban jártam egy kiállításon, ahol váratlanul lett egy vízióm: elképzeltem azokban a nagy terekben egy falon lógó, nagyméretű arcot, ami úgy nézett ki, mint egy lenyúzott bőr. Rövid ideig, de tisztán láttam valamit, amiről tudtam, hogy létre kell hoznom. Összekapcsoltam magamban, hogy a klasszikus formanyelv a gumi anyagával ötvözve, valami teljesen új minőséget fog létrehozni. Tulajdonképpen a klasszikus hagyományok dekonstrukcióját hoztam létre. A szobrászi formakísérletezésem programja innentől kezdve a struktúra képlékenységéről, a háromdimenziós szobor anyag-függő viszonylagosságáról szólt.

Helyzetednél fogva egy olyan metszéspontban alkotsz, ahol rálátsz a régi világra itt a művésztelepen – hiszen benne éltél gyerekként, a bőrödön érzed, hogy milyen volt -, viszont rálátsz az újra is, ami a sajátod, és ami radikális változásban van. Egyetértesz ezzel?

Teljesen, az egész világ változik, felfoghatatlanul gyorsan.

1992-ben születtél, a változások korszakában nőttél fel. A Képzőművészeti Egyetem szobrász szakán 2018-ban végeztél, mestereid Kő Pál, Sallai Géza és Gálhidy Péter voltak. Hogy emlékszel rájuk és az egyetemi időszakra?

Kő Pál a mesterem, szintén a régi iskolából jött. Folyamatosan mesélte az anekdotákat a saját mesteréről, Somogyi Józsefről, olyan volt mintha ott lennének még velünk az Epreskertben a régiek, mintha Kő Pál is a múlt századból jött volna.

Jószívű, nagy társasági ember volt. Bejött hozzánk, hozott egy üveg bort, egy szál kolbászt, leült mellénk és történeteket mesélt az életéről, a barátairól. Nem tanított a szó klasszikus értelmében, nem mondta, hogyan mintázzunk, rajzoljunk, inkább az élethez való hozzáállást lehetett tőle ellesni.

Szóval az egyetemen nem érzékeltem a változást. Az új utakat mi magunk kerestük, kutattuk a kortárs művészetet, kiállításokra jártunk, próbáltuk tanulni és csinálni. Izgalmas volt ez a kettősség.

Nekem fontosak a klasszikus gyökerek. Mindig is izgatott a múlt, a művészettörténet, ahogy egymásra épültek a korszakok, ahogy mindenki egy picit hozzátett a művészet történetének vonalához. De közben azt is vallom, hogy figyelni kell a világot. Izgat, mi történik körülöttünk, és az interneten ömlő képáradat engem is befolyásol.

Antwerpenben töltötted az Erasmus ösztöndíjadat, mit kaptál ott?

A Royal Academy of Fine Arts-on Van Gogh is tanult körülbelül három hónapig. Izgalmas hely, természetesen más a szemléletmód, mint itthon, számomra kinyitotta a világot. Pedig furcsa módon sokkal konzervatívabb az itthon megszokottnál, az egyetemet a múlt, a középkori óváros aurája lengi be. Ha reggel nyolcra nem értem be mintázásra, akkor komoly dorgálást kaptam. Többször is találkoztam Luc Tuimansal kocsmázások alkalmával, hatalmas élmény volt.

Korábban, még középiskolásként egy kerámiára manufaktúrákban bővelkedő német kisvárosban töltöttem egy hónapot, ahol megismerkedhettem a különböző keramikus technikákkal.

A német kultúra, pontosabban a 20. századi német művészet mindig is érdekelt, sokat olvastam a német képzőművészet alakulásáról a tízes évek progresszív avantgárdjától kezdve a harmincas évek klasszicizáló-birodalmi művészetéig. De ugyanúgy izgat a német expresszionizmus, a hetvenes évek Neue Wilde művészete, vagy a Lipcsei Iskola is.

Tulajdonképpen azt szeretném hangsúlyozni, hogy el kell indulni, menni kell, minél többet látni a világból. Azt is szeretem, amikor összeülünk művészbarátokkal és átbeszéljük az aktualitásokat, a kortárs művészet dolgait egy kiállítás-megnyitó után, vagy egy műtermi bulin.

A munkáid bárhol érthetőek, emiatt kifejezetten alkalmasak nemzetközi színtérre való kilépésre. Vannak ilyen ambícióid?

A munkáimnak figurális és klasszikus alapja van, innen kiindulva kapcsolhatóak művészettörténeti ismeretekhez. Kitalált karakterek, androgün, vagy erőteljesen férfias formák. Nincs konkrét előképük, de a klasszikus formavilág a torzításaim ellenére tetten érhető, megmaradnak a jól felismerhető és beazonosítható fogódzkodó pontok.

Mára nagyon érdekel az is, hogy miként lehet sokkal absztraktabb irányba elvinni a dolgokat. A legutóbb készített hosszúkás krómacél szobraim erre tesznek kísérletet. A már szinte teljesen absztrakttá oldódott emberi alakok annak ellenére érzékelhetően jelen vannak a szobraimban, hogy tulajdonképpen beszuszakoltam őket egy geometrikus formába. Mint mindig, most is sorozatokban gondolkodom, különböző keretekbe – kör, háromszög, négyzet, hasáb – helyezek bele emberi testeket.

Visszatérve a kérdésre, minden művész arra vágyik, hogy minél szélesebb körben megismerjék. Ezért is utazom előszeretettel, legutóbb Londonban töltöttem két hónapot, idén pedig New Yorkban lesz lehetőségen egy hónapot eltölteni. Szobrokat gyűjteni nem egyszerű dolog, de azt látom, hogy egyre jobban nyit rá az itthoni közönség. Ezért is példamutató a

Magyar Nemzeti Bank gyűjteménye és megtiszteltetés, hogy beemelte kilenc munkámat a kollekciójába. Nagyjából egy gondolatmenet leképezése ez a kilenc műtárgy. Különböző sorozatok, de a gondolatiságuk megegyezik.

Azon túl, hogy megtiszteltetés egy ilyen komoly gyűjtemény részének lenni, az külön öröm, hogy mind a hazai, mind a nemzetközi színtéren rendszeresen rendeznek kiállításokat az anyagukból. Így a szobraim a világ több pontján szerepeltek már.

Szabó Menyhért szobrai a soros magyar elnökség alkalmából rendezett kiállításon, 2024, Európai Tanács képülete, Brüsszel

Nagyon hamar kezdtél nagyméretben dolgozni. Mitől függ, hogy milyen léptékben alkotsz éppen?

Az ember huszonévesen nagy lendülettel ugrik neki mindennek, én is hatalmas méretekben kezdtem el formázni a szilikon arcokat. A nagyok után aztán egészen kis méretűeket kezdtem el készíteni, 3D szkenneléssel kicsinyítettem le nagy szobrokat. A léptékváltás mindig izgalmas a szobroknál, de a méret függ a koncepciótól és az ötlet milyenségétől is. Mindig több méretben dolgozok, készítek egy kisebb méretű munkát, melyet megvalósítok utána nagy méretben, de van, hogy ez fordítva is történik.

Mintha a kis mérettel szelídültek volna is a munkáid. A nagy arcokban volt valami zavarba ejtő, sokszor emberi szenvedés vagy frusztráció volt leolvasható róluk.

Sok mindenről szóltak, minden ember számára más a jelentése. Egyébként is azt tapasztalom, hogy a munkáimba mindenki mást lát bele, és ez rendben is van így.

A művészet megosztó, és minden befogadó hozzáteszi az értelmezési mezőhöz a saját tapasztalatait. Rengeteg asszociációt el tudnak indítani.

Mi foglalkoztat aktuálisan?

Ez folyamatosan változik, mindig nagyon sok ötletem, elképzelésem van. Ahogy említettem, most a kisebb méretű szobrok, domborművek kezdtek el foglalkoztatni. A legutolsó egyéni kiállításomon az Einspach & Czapolai Fine Artban már ki is állítottam három reliefet, amelyek a Londoni tartózkodás élményeiből és a lenyűgöző British Museum Parthenón frízének töredékeiből inspirálódtak. Az összegyűrt szilikon torzók szilárd hatást keltenek, de szerkezetükben, illetve kompozíciójukban töredezettek.

A kiállítás színhasználatában a fehér szín dominált, néhány krómacél szobor mellett. Az anyagokkal is szívesen kísérletezek. Most rozsdamentes acélból kezdtem el szobrokat öntetni, ami csiszolás és felpolírozás után még sejtelmesebbé teszi az anyagot. A fény-árnyék hatások, a tükröződések még jobban feloldják az absztrakt forma acélos felületét, és elfedik, elfeledtetik, hogy a szobor alapja egy emberi test.

A széttöredezettségre a legjobb példa az az alkotásom, ami felfogható egy Umberto Boccioni parafrázisnak. Eredetileg nem annak szántam, de ahogy nekiláttam egy X-alakú kompozíciónak, észrevettem a hasonlóságot Boccioni ’A térbeli folytonosság egyesített formái’ című 1913-as művének kompozíciós szerkezetéhez. Elkezdtem gondolkozni azon a Boccioni-féle futurista gondolaton, ami a haladásról, a fejlődésről szól, pontosabban arról a vágyott célról, miszerint le kell számolni a klasszikus iránnyal, és valami teljesen új felé kell elindulni. Az általam készített szoborban is tetten érhető egy dinamikus, irányt mutató mozdulat, ami viszont megakad. A két figura akasztja meg, visszahúzzák egymást, és ez a mozdulat merevedik ki X-formában, ez adja a térbeli kompozíciót. Érdekes, mennyire jellemző a mai világra ez a megakadás. Hiányzik az erős vízió. Sokkal jellemzőbb a célvesztettség, nem tudjuk, hogy mi felé haladunk, bizonytalansággal teli az életünk.

Mindenkinek meg kell találni a módot, amivel nem ragad bele az elakadásokba. Te hogyan kezeled ezt a bizonytalanságot?

Érzem, hogy mit szeretnék csinálni, és számomra ez elég. Megvan a fejemben a forgatókönyv, de a véletlenekre is nyitott vagyok. Az elakadásoknak is lehet fontos szerepe az életben, sokat lehet tanulni belőle és aki csinálja az úgyis elakad, aztán megoldja, ezektől a kihívásoktól szép az élet.

A másik módszerem az alapos végiggondolása egy-egy problémának. Szeriális alkotó vagyok, azaz minden témát, amivel foglalkozom, sorozatokban készítek el. Egy munkában nem lehet egy probléma minden aspektusát felvillantani és megoldani, addig csinálom, amíg minden nézőpontot fel nem térképeztem.