Szirtes János magyar a kortárs művészeti színtér ikonikus alakja, emellett nemzedékek művésztanára, nagyhatású reformer pedagógus. A MNB által létrehozott gyűjteményben számos műtárggyal képviselteti magát, a kollekcióból rendezett tematikus tárlatokon is szerepel, jelenleg Győrben, a Rómer Flóris Múzeumban láthatók a munkái.
A Várfok Galériában rendezett „Szirtes 70+36 celsius fok” és a négy éve ugyanott bemutatott „Tündérország 1970–2020” című kiállításaid között mindössze négy év telt el, mégis markánsan más benyomást tett rám a két kiállítás. Te is így látod? Ha igen, mi lehet ennek az oka?
Több oka lehet annak, ha eltérő világokat lehet érezni, de azért azt is meg tudom indokolni – és ez engem megnyugtat -, hogy a leglényege mégsem más. A legkézenfekvőbb ok a különbözőségre a két kiállítás eltérő tematikája. A Tündérország vállaltan retrospektív tárlat volt, a hetvenes – nyolcvanas évek anyaga volt kiállítva egy teljesen új anyagommal, egyszerűen megfogalmazva, állványokon álló színes motoros bukósisakok belsejébe installált közúti tömeg balesetek makettjeivel.
Akkor azt szerettük volna megmutatni, amiről az életmű szól, a mostani kiállítás viszont merőben új anyag, főként az elmúlt két év munkáiból.
Abban a megtiszteltetésben lehetett részem, hogy Hegyi Lóránd művészettörténész-kurátor nyitotta meg a kiállításomat, aki egyben a barátom is – annak ellenére, hogy személyesen sajnos sok éve nem találkoztunk. A megnyitóbeszédében kihangsúlyozta, milyen egységes az anyagom, egy tőről fakad minden. Magam is több évtizede foglalkozok művészetpedagógiával, hiszek benne, hogy legalább olyan fontos az alap, amit az egyes művészek megtanulnak, mint a saját választott kifejezésformájuk, technikájuk, szerkezeti gondolkodásmódjuk, az, hogy miként rakják össze a dolgaikat, hogy illesztik össze a mondanivalójukat, miből merítkeznek.
Amikor befejeztem az akadémiai tanulmányaimat – amibe az anatómia, geometria, színtan, és sok egyéb beletartozott -, bekerültem a budapesti underground kultúrába. Mindenfelől szívtam magamba a tudást, mégsem szűnt meg a hiányérzetem. Ezért a népművészetek és a különböző archaikus korok, az ősi kultúrák vizuális kifejezésformái felé fordultam. Először szakkönyvekből tanulmányoztam és rajzoltam ezeket, majd jártam a világot, különféle néprajzi gyűjteményeket kutattam. Ezeknek a vizsgálatoknak eredményeképpen, magamévá téve és átalakítva az ott felfedezett a formákat, ki tudtam fejleszteni egy saját új nyelvezetet, ami végigkíséri az egész munkásságomat mind a performatív, mind a képalkotói tevékenységben.
A koherens világodat nem is akartam megkérdőjelezni. Talán a színek, vagy a fények hatottak másként és szóltak valami másról nekem, mint korábban. Több volt a fény, talán az arany és ezüst színhasználat miatt. Erről mit gondolsz?
Ez fontos dolog. Világ életemben komolyan vettem a színeket, még akkor is színekben gondolkoztam, amikor monokróm metszeteket hoztam létre, sőt, amikor szénnel vagy ceruzával rajzoltam, akkor is színnel és formával foglalkoztam.
A szín nagyon fontos. Ennek két iskolapéldája pont a Tündérország és az utána következő Oxigén kiállítás volt. A szín és fény kérdéskörre mondok egy szép történetet: ültem a Jurányi Házban, a műtermemben egy borzalmasan szürke februári napon, és festettem. Egyszer csak az ugrott be: „Ugyanazt festem, mint a 80-as években! Akkor meg minek festek?! Akkor már megfestettem mindent. Most miért festem megint?”
Nagyon szomorúan ültem ott. Tél volt, de a behúzott függöny résein keresztül rávetődött a napfény egy sugara, egy fénypászma a képre, amin éppen dolgoztam. Mint ahogyan az egy romantikus könyvben meg van írva, megjött az ihlet: a fény. Onnantól fogva tudtam, hogy mit fogok festeni, hogy miért lesz más ez a kép.
Valójában azért kezdtem ezzel a témával, mert azt gondolom, hogy egy hosszú alkotói pályában ezt a legnehezebb megőrizni: a változásra való képességet, ami neked mintha menne. Szerinted mi kell a megújulás képességéhez?
Az egyik fontos alap, amit már jeleztem, a művészetpedagógia. Fiatalok között töltöm az időmet. De leginkább abban hittem világéletemben, hogy kísérletező művésznek kell lenni. A művészeti gondolkodás egy kommunikáció, ami arról szól, hogy új utakat kell keresni szakadatlan. Mindenféleképpen legyen megújulás. Ezt a lehetőséget fenn is tartom magamnak, mindig erre is törekszem.
A kaland érdekel. A performatív helyzet, ahol mindig a tér, a szituáció, a helyzet, a befogadó kultúrkör, az érzéseim, a tudatalattim és még egy sor egyéb tényező befolyásolja a kifejezésmódomat. Az a jó, amikor a fejlődés és a kontinuitás együtt, egységesen tud mozogni. Jellemző rám a periodikus alkotás, hozzászoktam, hogy be kell osztanom az időmet. Először is ott a családom, akik nagyon sokat jelentenek nekem, másodszor a művészetpedagógiának is megvannak a maga meghatározott időkeretei, szemeszterei, harmadsorban a performanszokat és filmeket nem egyedül, hanem másokhoz igazodva, kollégáimmal, barátaimmal együtt készítem. Ráadásul én egyszerre csak egy dologra tudok figyelni. De odafigyelek a dolgokra, megjegyzem őket. Amikor filmeket készítek, akkor nem tudok koncentrálni a képalkotói énemre, viszont gondolatok, érzések fejlődnek, tobzódnak és rétegződnek bennem. Ezeket a leülepedett megéléseket tudom később a festészetnél használni.
Kísérletező művész vagy, de azt is sokszor leírták rólad, hogy reformer pedagógus vagy. Ez mit jelent?
A reformer jelzőnek örülök. Ez olyan értelemben igaz, hogy szakalapítónak mondhatom magam – természetesen nem egyedül, hanem kollégákkal együtt. Generációkat oktattam, rengeteg hallgató került ki a kezeim közül, akik jelen pillanatban meghatározóak nem csak itthon, Magyarországon, de külföldön is. A média design szak a MOME-n korszerű tudást ad, de ez csak akkor tud igaz lenni, ha állandóan változtatunk rajta.
Ez nemcsak a technológiától függ, ehhez kell a kommunikáció, a média korszerű ismerete is. Hiába vagyok birtokában akár a legújabb technológiáknak, ha nem ismerem az új platformokat és kifejezésformákat. A világ művészeti egyetemein sok helyen létezik már média design szak, de ebben tényleg úttörőnek mondhatjuk magunkat – de hozzá kell tegyem, ezek az ismeretek is klasszikus tudásra épülnek.
Mit gondolsz a mesterséges intelligenciáról?
Valószínűleg, ha 30 éves lennék, én is ezzel foglalkoznék. Kutatnám, kísérleteznék vele. Ez egy lehetőség, amivel az emberek kifejezik önmagukat. Ám ha az emberek nem tudják, hogy mi van a fejükben, és csak a szoftverre hagyatkoznak, abból nem lesz semmi. Bármilyen program önmagában buta program. De szerencsére az emberek és a művészek tudnak okosan bánni az új lehetőségekkel, megfelelő helyzetbe tudják majd ezeket hozni, és újfajta látásmódokat fognak kifejezni vele.
Az új technológiák mindig is érdekeltek?
Engem nem kifejezetten a technológia érdekel, bár az emberiség egyik legfontosabb mozgatóereje. A kreatív és az interdiszciplinális gondolkodás – ezek a fő területek, amik engem nagyon érdekelnek. A Képzőművészeti Főiskolán festőosztályban kezdtem, de nem tudott lázba hozni. Pedig a képalkotás mindig is érdekelt, aztán valahogy mégiscsak a technológia felé fordultam, ezért átmentem a grafikára. A technológia érdekes, a technológia új, de mondok egy példát, ami szerintem mindennél fontosabb. Doktorandusz hallgatóim, diákjaim közül páran azzal foglalkoztak, hogy mozgásképtelen embereket helyzetbe hozzanak. Ehhez kreatív gondolkodással új technológiai eszközöket, például fejpántokat, íriszfigyelőket fejlesztettek ki, amik révén a legminimálisabb élethelyzeteket, mint a villany leoltását, egy kapcsológomb megnyomását vagy számítógépen való munkát, szórakozást tették lehetővé. Ennél csodálatosabb és művészibb feladatot nem tudok elképzelni. Ilyen értelemben minden technológiai fejlődés csodálatos, minden technológiai fejlődést ajánlok az alkotók figyelmébe, noha saját magam a klasszikus kreativitást tudom tanítani.
A MNB kollekciójából válogatott Vonal-történetek című kiállításon a győri Rómer Flóris Múzeumban klasszikus kreativitás termékeit láthattuk. A 2025 januárjáig nyitva tartó kiállításon Ujházi Péter, Szabados Árpád és a te munkáid segítségével a kurátorok a művészet játékosan felszabadító hatását mutatták be, s talán az sem véletlen, hogy ti mindannyian milyen sokat letettetek már az asztalra művészetpedagógusként.
Győben festészeti anyag látható, két nagyszerű művész társaságába kerültek a képeim. Ujházi kimagasló képzőművészeti foglalkozásokat vezetett Székesfehérváron, Szabados Árpáddal a művészetpedagógiai attitűdünk hasonlít.
A Vonal–történetek kiállításban a Találkozások képciklus négy darabja látható, a képcímek különféle üdvözlési formákat jelentenek, melyek napszakoknak is megfeleltethetőek. Ezek a munkák is a színekkel és formákkal játszanak, és az archaikus népi formák hatása szintén látszik.
Születésnapi kiállításod egyik szekciójának a Várfok Galériában az volt a címe, hogy ’Nem vagyok egyedül’. Többféle értelmezése lehet ennek a címnek, utalhat a figuralitás visszatérésére, de érthetem úgy is, hogy azért léteznek a kortársak, sorstársak, művésztársak?
Akár így is értelmezheted.
Nehéz töretlenül végigvinni egy művészpályát, a tied annak tűnik kívülről. Belülről is töretlen?
Belülről még erősebb. Ennek ellenére persze egészséges kételyek vannak bennem magammal kapcsolatban, hiszen minden embernek át kell gondolni, hogy hol tart, mit csinál. Erre nagyon jók ezek a kiállítások. A „nem vagyok egyedül” érzet leginkább abból fakad, hogy egy szerető család van mellettem, amire büszke vagyok. Szent a szakmám, de még szentebb a családom.
Nagyon hiányzott nekem a festőiskolákban, hogy az emberek valahogy eltűnnek az állványok mögött, ott festegetnek magukban. Mindig is úgy gondoltam, hogy a művészetről beszélgetni, vitatkozni kell, de ennek a lehetőségét nem találtam meg az akadémiai környezetemben. Ezért fordultam az underground kultúra felé – Indigó csoport, Erdélyi Miklós, Maurer Dóra -, ahol valódi beszélgetések, viták folytak. Nagy élmény volt a régi Balázs Béla stúdióban hallgatni, milyen vérre menő vitákat folytattak filmesek és nem filmesek az éppen futó munkáikról.
Nem akartam sosem akadémista művész lenni, kifáradt formavilággal és felesleges ismétlésekkel. Én beszélgetni és kísérletezni akarok, vállalva a tévedéseket. Mindig újat keresni, még ha nincs új a nap alatt, akkor is. Például most, a Várfok Galériás kiállításom erősen a gesztusfestészet, vagy inkább a nyomhagyás felé hajlik. Rengeteg művész foglalkozott ezzel, nem új dolog, nem én találtam fel, de nekem most ez lett fontos ahhoz, hogy ki tudjam fejezni magam.
A figuralitásról soha nem mondtam le, csak a népi és ősi formák hatására az emberábrázolásaim átalakultak, absztrahálódtak. Most valahogy újra előkerültek, felsejlettek a figurák. „Nem vagyok egyedül” – abból is látszódott, hogy mindig két-három figura volt együtt, táncoltak egymással, mint Matisse-nál, vagy verekedtek, mint a Laokoon-csoport, esetleg szerelmeskednek. Nem voltak egyértelműen felismerhetőek a helyzetek, de a figurák mindenféleképpen dialógusban voltak egymással. Emellett a gesztus is fontos, nekem mindig lényeges, hogy a kezem mozdulata benne legyen ezekben a dolgokban, így töltődik meg érzelmi tartalommal.
A ’70+36 Celsius fok’ című, nagyobb méretű festészeti sorozatnál már nem csuklóból csináltam a mozdulatokat, hanem egész karral, tehát az egész testemmel kellett mozognom ahhoz, hogy a gesztusokat meg tudjam rajzolni.
Miért ’70+36 Celsius fok’ a sorozat címe?
Nem az én +36 C fokomról szólt, habár lehet úgy is érteni. A tavalyi irgalmatlan meleg nyáron festettem őket a Jurányi Ház déli fekvésű, óriási ablakos műtermében, egy egykori gimnáziumi osztályteremben – amikor létezni is alig lehetett abban a hőségben. Nekem viszont három hónapom volt a kiállítási anyag megfestésére. A kétségbeesés után, hogy ebben a dögmelegben mit csinálok majd, azt a választ adtam, hogy „akkor ebben a melegben fogok létezni”. Korábban voltam egyszer egy balatoni-felvidéki művésztelepen, ahol csak tanácstalanul ődöngtem, semmi nem jutott eszembe. Hozzászoktam az alföldi, Mátra-aljai világhoz, ott egészen más volt az ihlet, a horizont, a semmi, a tökföldek. Ebben a gyönyörű, fantasztikusan szép Balaton-felvidéki világban meg nem tudtam mihez kezdeni magammal. Sétáltam a mezőn, és találtam egy napszítta, hófehéren izzó kecskefejet, és az jutott az eszembe, hogy befestem aranyra. Aranyra, amire már korábban ráleltem, és szeretek is vele dolgozni. Rájöttem, hogy az arany nem egy szín, hanem maga a fénylő csillogás. Igen ám, de ez az arany a 36 fokos melegben cseppfolyóssá vált, elfolyt. Felvettem az ecsetre és folyt. Vízszintesen vászon fölött a levegőbe rajzoltam, és folyt az arany a képre.
Még két fogalomra szeretnék rákérdezni, az egyik a véletlen. A veled készült interjúkban több helyen olvastam, hogy azt mondod, a művészetben nincs véletlen, meg kell tervezni mindent, miközben a performanszokban, vagy a csorgatott gesztusképekben éppen ellenkezőleg, azt gondolnám, nagy szerepe van a véletlennek.
Tudatosan kell létrehozni a véletlen lehetőségét, inkább így módosítom. Átgondolni a dolgokat, átgondolni azt is, hogyan fogom majd kommunikálni az emberek felé, de szabadon hagyni, hogy megtörténjen a véletlen.
A kérdés talán úgy pontosabb, hogy mi a véletlen? Mi a szerepe a véletlennek a munkáidban?
Olyan, hogy véletlen, talán nincs is. Nézzük meg például a free jazzt, Miles Davis zenéjét. Ott beszélhetünk véletlenről? Láttam és hallottam élőben, irányított tíz embert. Tudták milyen hangnemben, milyen ritmusban, hogyan dolgoznak, de onnantól szabad volt a folyás. Ez az irányított véletlen. A megtervezett véletlen. Továbbra is azt mondom: meg kell tervezni a véletlen szabadságát. Nekem már van pár évtized tapasztalatom, hogy azt a véletlent én kezelni tudjam.
A másik fogalom az őszinteség. Sokszor szembejött a veled készült interjúkban az őszinteség fogalma is. Mit gondolsz az őszinteség és a művészet, az őszinteség és a pedagógia kapcsolatáról mostanában?
Az őszinteséget nem lehet tanítani, de beszélni róla vagy figyelmeztetni embereket, ha nem őszintén fejezik ki magukat, azt lehet. Az őszinteségnek nem a hazugság az ellentéte, hanem az áltatás, illúzió, hamisság, félrebeszélés, az úgy csinálás, a „mintha”.
Tisztelem és irigylem a színészi szakmát, ahol az a művészet lényege, hogy őszintén bele tudják magukat élni egy kitalált karakterbe. Mímelnek, de azt őszintén. Én viszont rengeteg performance fesztiválon látok őszintétlen embereket, akik nem szívből, nem lélekből csinálnak valamit, nem az életük van benne és ez engem taszít. Az én aranyigazságom az, hogy nem csinálok olyat, amit nem valahonnan a mélyből, saját magamból hozok fel.