Az MNB gyűjteményében is szereplő fiatal kortárs művész, Dóra Ádám karrierje erős lendületet kapott ebben az évben, amiben az is segítette, hogy rezidenciaprogramok keretein belül lehetősége volt Barcelonában és Ausztriában alkotni. Jelenleg az Einspach Fine Art & Photography-ban látható egy válogatás új sorozatából, ennek kapcsán beszélgettünk vele.
2020-ban különdíjat kaptál egy San Francisco-i pályázaton. 2021-ben az Esterházy Art Award legfiatalabb jelöltjeként bekerültél a Esterhazy NOW kortárs gyűjteményébe, ahogy 2022-ben és 2023-ban a Strabag Art Award shortlist-jébe is. Vásárolt tőled több képet a MNB gyűjteménye. Ez a lista szerintem szintugrást jelez a karrieredben. Te hogyan éled meg belülről?
Most különösen örülök annak, hogy az egyik legfontosabb galériában van kiállításom, amit Alföldi Róbert nyitott meg, ráadásul a gyűjteményébe is bekerültem. A személyes művészi pályámon ez biztosan egy jelentős pont, de még ennél is fontosabbnak tartom, hogy a festészetem, amiről az egész szól, az is elérkezett egy újabb állomáshoz.
Amit te csinálsz az abszolút festészet, a klasszikus festészeti kérdések feszegetése, miközben mélyen benne vagyunk az installációk, az új médiumok, a digitális művészet, a poszt-digitális művészet korában. Mit jelent neked a festészet?
A festészet a legeslegfontosabb dolog az életemben, és valóban arról van szó, hogy ez a médium a legtökéletesebb számomra a bennem létrejövő víziók kifejezésére, annak megfogalmazására, ahogyan én látom a világot. Mindezt azzal az érzékenységi faktorral tudom megmutatni, amivel a körülöttem létező valóságot érzékelem. A festészet részben tudatos választás, részben ösztönös indíttatás – valahogy a kezdetektől egyértelmű volt számomra, festészet legyen és ne más.
Nekem borzasztóan fontos az emberi mozdulat, a szemlélődés és érzékelés személyessége, annak az útja, ahogy a látvány vízióvá érlelődik. Aztán az anyag mozgatása során átlényegül a látvány, és megszületik valami más, egy teremtő aktus során létrejön egy olyan „képtárgy”, aminek mindig van személyes vonatkozása. A mozgás, a dinamizmus alapvető kompozíciós eleme az új munkáimnak, a kezdetektől jelen van, de most valahogy hangsúlyosabban. A vásznon megjelenő, lekövethető mozdulatok ereje kompozícióalkotó rendezőelvként működik. Erre utal a kiállítás címe, a „Working with my body” is. Anyagiságról, testiségről beszélek, miközben a saját testem médiumként működik a festmények létrehozásánál. Képeim kicsit kikacsintanak a figuralitás felé, ábrázolt és nem ábrázolt témákra utalnak, ruhakupacok, textilek, ételek és a gasztronómiából jövő textúrák sejlenek fel. Megjelenik egy rendszer a képen, dialógusba kerülnek a foltok, az utalások jelennek meg és többféle érvényes értelmezés felé lehet elindulni. Ez egy expresszív, absztrakt festészeti nyelv, ami alapvetően szabad, de mégis konstruált, komponált képekben gondolkodom.
A Covid alatt kezdtél el sneaker (torna) cipőket festeni, ez volt a divatból táplálkozó Chunky Steps sorozatod, s aztán ez fejlődött tovább a mostani munkáiddá. Mit jelent számodra a divat?
Aktuális műveim kiindulópontja egy olyan élményanyag, amely ez alatt az öt év alatt a divatkereskedelemben szerzett tapasztalataimból és a főzőszenvedélyemből kiindulva érlelődött érzéki élményekből festészeti víziókká. A divatiparban dolgozva alapos ismeretekre tettem szert textilekről, de engem kizárólag festőként érdekel a divat. A férfiruházatok motívumai bekúsztak a képeimre, mert sokat foglalkoztam az extrém színekkel, formákkal, a köztük kialakuló dialógusok működésével, azzal, hogy mindez mennyire átszövi a mindennapjainkat. Azt se feledjük, magának a ruházkodásnak milyen fontos kultúrtörténeti szerepe van. Emellett nyilván az „elfajzott” fogyasztói kultúrához is hozzátartozik, de én kortárs festőként a divat más aspektusairól beszélek. Itt érzéki hatásokról és festői szemlélődésről van szó. A profán, de nagyon mai és nagyon „up to date” témák az érzékeny festészeti eszközöknek köszönhetően átlényegülnek.
Úgy tűnik nekem, hogy nagyon sokat dolgozol mostanában.
Rengeteget. Úgy alakult az életem, hogy az elmúlt időszakban sokat voltam egyedül. A festészet magányos tevékenység, szóval ez jót tett a művészetemnek, végig festettem. Sok időt töltök a műteremben a képek kitalálásával, és érlelődik tisztul a mű, ha sok időt töltök velük.
Két rezidenciaprogramon vettem részt, amik közül a másodikon, a karintiai Künstlerstadt Gmünd rezidenciaprogramján két hónapot csaknem teljes magányban töltöttem a hegyekben, egy 3-4 utcából álló kis településen, ahol a korosztályomból jóformán senkivel nem találkoztam. Komoly belső utazást tettem meg ez idő alatt, és rengeteg képet festettem.
Érdekes, hogy előtte Barcelonában, egy nyüzsgő tengerparti városban, egy fontos európai művészközpontban voltál – az miként hatott rád?
Barcelonában is sokat voltam egyedül. Igaz, vannak ott barátaim, és egy aktív szakmai közegbe érkeztem, de pont olyan időszakban, amikor mindenki nyaralt. Augusztusban a Piramidón Centre D’Art Contemporani műteremházban öt hétből három és felet egyedül töltöttem. Az interneten böngészve találtam rá erre a rezidenciaprogramra, több ott alkotó művész munkássága megtetszett, megpályáztam egy helyet, és elnyertem. Szeretettel fogadtak, beleillettem a hely profiljába. Jövőre öt hónapra megyek vissza, áprilistól augusztusig.
Ezeknek a rezidenciaprogramoknak van szerepe abban, hogy a munkáidban érezhető az áttörés?
Biztos vagyok benne. El lehet tévedni a művészetben, a festészetben főleg. Nem tudom, hogy szerencsének vagy az önismereti utazásnak tudható be, de a képek is tanúbizonyságot tesznek róla, hogy ráleltem egy mozdulatrendszerre, és lett az anyaggal egy olyan kapcsolatom, aminek mentén önazonosan át tudom lényegíteni. Sokféle útelágazása és milliónyi aspektusa van a folyamatnak, de van egy belső magja ennek a történetnek, amit verbalizálni nagyon nehéz. Akkor jön elő a képek mélysége, ha sok időt tölt el velük az ember, nézegeti őket, s erre az elmélyülésre a rezidenciaprogramok lehetőséget adnak,
Már félig-meddig a virtuális valóságban élünk, és pont ezért van értelme ilyen képeket létrehozni. Csak akkor látom manapság a festészet létjogosultságát, ha az anyagisággal van egy erős viszonya.
Azt is tudom, ezek a képek nem születnének meg, ha nem lenne bennem kétség vagy kérdés. Akkor mindez csak dekoráció lenne. Én ezeket a képeket gondosan kitalálom, a mérettől a vakrámáig, azt is végiggondolom, hogyan fog működni a térben, a felületeket miként fessem meg, hol legyenek az elcsúszások, amikor nem teljesen ér ki a keretig, vagy megbillen a kép. És ehhez jön még a véletlen faktor.
A Nemzeti Bank is vásárolt tőled képeket egy korábbi sorozatodból, a Natura Architectura-ból hat képet. Miről szól az a sorozat?
A pályám eleje óta foglalkoztattak az elemi kontrasztok: a természetes és a mesterséges, a tervezett és a véletlen, az absztrakt és a figurális határterületei. Mindig van egy ilyen határ, ahol előbb utóbb ide vagy oda billen el a dolog. A Natura Architectura az épített környezet és a természet határmezsgyéjéről szól. A létrehozás módja az egész pályámon ugyanaz volt, azaz a valós látványok és élmények, a kontemplatív létezés, a szemlélődő mindennapok víziókká érlelődtek, és azokból képek születtek.
Úgy érzékelem, hogy nagyon kíváncsi vagy a világra, sokat olvasol, kutatsz, tájékozódsz.
Igyekszem mindent elolvasni, ami érdekel, de talán még többet nézegetek albumokat, művészeket a neten; sokat járok kiállításokra, főleg, ha külföldön vagyok, de itthon is igyekszem minél többet megnézni.
Tavaly láttam Velencében Daniel Richter kiállítását, az nagyon megfogott. Nem gondolom, hogy feltétlenül ugyanazt csinálom, de sok mindenben – anyaghasználatban, komponálásban – hasonlót. Laza, de nagyon érzéki, ambivalens dolgok találkoznak a vásznain. Sokat nézegettem André Butzer és Albert Oehlen munkáit.
Nyilván nagyon sok minden el van rejtve ezekben a munkákban, de a véleménynyilvánítástól, politizálástól tudatosan távol tartom magam, mert kompetens sem vagyok, és nem is ez a dolgom. Ezek a képtárgyak az életünkből, a mindennapjainkból táplálkoznak, de kiszakadnak belőle és önálló világként működnek.
Igazából kétféle kíváncsiság van. Az egyik a tájékozódás igényét kelti fel, a külvilág, a kortársak, a kultúra más területei, a divat, a gasztronómia, a formatervezés felé fordulást.
A másikfajta kíváncsiság pedig a befelé figyelés. Igazából ez a kettő találkozik a képeimen is, és talán ez fedi le a legjobban mindazt, ami engem érdekel. A műveimen ennek a két dolognak a szintézise jön létre. Engem viszonyrendszerek érdekelnek, színek, formák, és az, hogy ez hány féle dologra tud hivatkozni, hány féle dolgot tud érinteni. Ugyanez a főzés is, a természetből származó alapanyagokat az ember addig manipulálja, amíg összeáll belőle valami fogyasztható, új ízvilág.
Ha már ennyit beszélünk a festészetről, eszembe jutott még egy kérdés: a nyomatok, sokszorosítás, digitalizálás korában milyen a festészethez való viszonyunk? Úgy is olvashatom a képeidet, mint állásfoglalást, hogy a festészetnek igenis van helye, szerepe, létjogosultsága a kortárs képzőművészetben. Mit gondolsz erről?
Az ember él és mozog, megtapint dolgokat, érzékel és nyomot hagy. Azért készítek festményeket, mert azt gondolom, nemhogy kevésbé fontos, hanem egyre fontosabb lesz, hogy ilyen tárgyak létrejöjjenek. Ebben az értelemben tényleg lázadás, vagy állásfoglalás amellett, hogy nekem fontosak az emberi mozdulatok, gesztusok, az a fajta érzékenység, ami a létezésnek egy mély aspektusa. Akármennyire is kortárs művészettel és nagyon aktuális dolgokkal foglalkozom, de a festészetemnek van egy nagyon ősi eleme, ami túlmutat azon, hogy melyik korban élünk.
A létezésünkben is van egy nagyon archaikus, állandó, ősi réteg. Hogyan alkotsz? Mi az a folyamat, aminek a mentén egy ilyen kép létrejön?
A nagyon szoros baráti társaságomon kívül van egy tágabb közegem, akikkel szívesen töltök időt, és feltölt, amikor a magánéletünk mellett művészetről, kultúráról beszélgetünk. Közben készítek telefonfotókat, papírvázlatokat, és a fejemben összeáll előre a kompozíció. Amikor elkezdek egy képet, már nincs segédeszköz. Fejből festek, miután kitaláltam a képet és összeraktam a víziót. Valószínűleg az is van emögött, hogy akadémikus művészeti oktatásból jövök, tudok látvány után rajzolni, tudom, hogy mit, mivel kell összekeverni, milyen eszközöket, anyagokat kell használni, bármelyik általam használt színt üzembiztosan kikeverem újra, hosszú idő után is.
Legalább annyira szeretem fizikailag létrehozni a festményeimet, mint szellemileg. Ez a kettő kéz a kézben jár. Akkor működik a dolog, ha az egésznek van egy szép ritmusa, folyamatos hullámzása. Vannak olyan napok, időszakok, amikor csak gondolkodom, jegyzetelek, kitalálom és beleégnek a retinámba dolgok, utána viszont napokon, heteken át folyamatosan reggeltől estig festékes vagyok, és élvezem azt, hogy teljesen belemerülök az anyagba és az azzal való munkába.
Honnan tudod, hogy mikor van kész? Mennyi idő alatt készül el egy ilyen kép?
Erre a legnehezebb választ adni. A legjobb képek viszonylag rövid idő alatt készülnek el. Bele kell menni, nagyon erősen kapcsolódni kell az anyaghoz, ahhoz, hogy minden együtt álljon: a felületek, a sűrűség, az ecset szőre. Sok mindennek kell összecsengeni, ezt tudni kell viszonylag rövid idő alatt levezényelni. A felület befestése közben ülök, kávézom, albumot lapozgatok, szól a zene vagy egy podcast – aztán egyszerre csak összeáll valami, és néhány intenzív óra alatt megfestem a képet.