A táblakép, mint játékpálya

Az MNB kortárs művészeti gyűjteményét gondozó MNB Arts and Culture divízió nagy hangsúlyt fektet a kezelésében lévő műtárgyak reprezentálására hazai és nemzetközi színtéren egyaránt. A közelmúlt kiállításain a gyűjtemény fiatal generációja került fókuszba. Góth Martin munkáival – aki a gyűjtemény és a kortárs magyar szcéna egyik legígéretesebb tehetsége – a Q Contemporaryban és az ankarai CerModernben is találkozhattunk, most pedig a Várkert Bazárban és a Ludwig Múzeumban is láthatók.

Nem szerencsés életkori kérdésekkel kezdeni, de fiatal, pályakezdő művész vagy, és ez ma inkább előny, mint hátrány. Átalakuló világunkban ugyanis most mintha nagyobb figyelem fordulna a fiatalok felé, az MNB sem véletlenül választotta ezt az alkotói korosztályt. Mintha izgalmasabb lenne az, amit a fiatalok csinálnak, érzékeled te is a műgyűjtői érdeklődést?

Szerintem a társadalom most érett meg arra, hogy a képzőművészet iránt érdeklődők fiatal kortársakat is gyűjtsenek, rettegés nélkül befogadjanak egy friss gondolkodásmódot – ez itt mégiscsak egy posztkommunista ország. Tény, globálisan is ez a trend, ami pedig nyilván az internethez köthető. Korábban – mondjuk a kilencvenes években – egy művészi karrier felfutása erőteljes versenyhelyzetben, a nyomtatott sajtó segítségével tudott csak megtörténni, tehát kellett egy galéria a karrierépítéshez, és a hivatalos művészeti média. Ma bárki bármit feltölthet az internetre, ami kikerülhetetlenül a látótér tágulását jelenti. A mai fiatal kortárs művészek – köztük én is – az internettel együtt nőttek fel. Sokkal több információhoz jutunk hozzá, mint a korábbi generációk, és gyorsabban el is érjük a közönségüket, nem kell 10-15 évet várnunk, míg bekerülünk egy gyűjteménybe. Ilyen értelemben ez generációs ügy is.

Nem csak az információcsere tempója gyorsult fel, de az internethasználat, a digitális bennszülött lét egyfajta esztétikai minőséggel is párosul.

Ez így van. Régen közlekedési táblák, piktogramok irányították az embert, most képernyőket nézünk. Az ikonok, táblák, jelzések és információk létrehoztak egy új esztétikai irányt. A digitalizáció visszahat a materiális művészetre, és az utóbbi időben kialakult egy párbeszéd is a kettő között.

Mit gondolsz, a művészetnek dolga, hogy segítsen feldolgozni a jelent, azt miben éppen vagyunk?

A műalkotás ideális esetben mindig az akkori társadalom összes tudását tartalmazza, ezt a

jelenséget elég pontosan körbeírja az antik szobrok félreértelmezése, amikor később derült ki,

hogy festettek voltak, mi pedig egy teljesen félreértett hamis tudást vettünk át róluk. Mindez, a

félreértésével együtt mutatja tűpontosan az adott kort. Minden művészeti alkotás sok tudást hordoz, tudományt, létállapotot, tükrözi a kor emberének érzelemvilágát.

Akkor most kezdjük el tényleg az elején: Te hogyan léptél művészpályára?

Szorongó kisgyerek voltam, ráadásul háromévesen átestem egy súlyos agyhártya-gyulladáson, ami hosszú kórházi kezeléssel járt. Féltem a fehérruhás emberektől, mindenfajta szagoktól, a mentőautóktól, akkor kezdtem el fehérruhás, szellemszerű embereket és mentőautókat rajzolni.

Amikor visszatértem a közösségbe, ott sem tudtam szocializálódni a többiekkel, helyette egyfolytában rajzoltam (rajzfilmfigurákat, mesealakokat, fákat), ami persze egyfajta menekülés volt, de dicséretet kaptam értük és rajzversenyekre küldtek.

Jól tanultam, ment a matek, ezért komoly dilemmát jelentett a pályaválasztásnál, merre tovább. A tanárok nyomás alá helyezték a szüleimet, hogy „rendes” iskolába menjek, ne művészetibe, én viszont tudtam, hogy ezt szeretném csinálni. Végül a kaposvári művészeti középiskola alkalmazott grafika szakának diákja lettem. Már a középiskola alatt elkezdtem dolgozni, cégeknek terveztem logót és arculatot. Bár versenyt is nyertem, mégis azzal szembesültem, hogy az önkifejezés jobban vonz, mint a megrendelői igények teljesítése. Felvételiztem a Képzőművészeti Egyetemre, felvettek Révész László osztályába. Mindig dolgozott bennem egyfajta céltudatosság és teljesítménykényszer, de a Képzőn nem nagyon találtam a helyem. Másodikban átmentem Radák Eszter osztályába, könnyebben értelmezhető volt nekem az ő egyszerűbb, praktikusabb kommunikációja, és én minden információt, ami csak jött felém, meg akartam érteni.

A művészetről való beszéd, a szakmai nyelv is erősen megváltozott a rendszerváltás után, és ez éppen egybeesett a digitalizáció terjedésével. Cél volt egy új szakmai, tudományos nyelv létrehozása, ugyanakkor a kurátornak a nézők felé is közvetíteni kell a művészetet. Kialakult mára, hogy mi a kurátor dolga, és milyen nyelven kell beszélnie? Mit gondolsz erről?

Egy intézményi, múzeumi kurátor nagyon fontos társadalmi feladatot lát el, az a dolga, hogy lefordítsa, érthetővé tegye a múzeumlátogatóknak a kortárs művészetet. Független kurátoroknak, vagy a galériákban dolgozó szakembereknek viszont nem a nagy tömegekhez kell szólni, esetükben a művészetcsinálásnak és a kreativitásnak kell fókuszba kerülni. Az ő feladatuk olyan csoportos kiállítások létrehozása, amik párbeszédeket indítanak el művészek között. Nem elég, ha csak egy jól körülhatárolható művészcsoportra „szakosodnak” és az ő munkáikat tematizálják az összes általuk kurált tárlaton. Ez a gyakorlat nem csak azért káros, mert unalmas kiállításokat eredményez, de a párbeszédeket is elfojtja, és a művészcsoportok így szeparáltan léteznek, nem alakul ki köztük dinamika. Akkor érdekes egy kiállítás, ha állításokat tesz, több generációból állít párhuzamokat, olyan munkákat mutat be, amelyek kommunikálnak egymással.

Ezért dolgozol a saját kiállításaidon kurátor nélkül?

Úgy tekintek az önálló kiállításaimra – amiket évente, kétévente csinálok -, mint egy műalkotásra. Tudom, mit akarok megmutatni a munkákkal, így nem sok kreativitás marad esetemben egy kurátor számára. Inkább arra van szükségem, hogy valaki megírjon egy szöveget az anyagról – bár előfordult, hogy azt is én írtam meg, mert elégnek tartottam egy érzetet adni a kiállításhoz, ami elindítja a nézőt. Egy kurátornak csoportos kiállításoknál vagy egy intézménynél van relevanciája, szabadúszóként pedig akkor, ha saját ötlet alapján válogat össze csoportos tárlatot. A művészet szakma is, aminek a valóság talaján kell állnia. Elég hamar, már az egyetemen rájöttem, hogy művészként nem lehet más rövidtávú célom, mint kiállítások létrehozása, mert ez az a csatorna, vagy platform, ahol a munkáim találkozhatnak a közönséggel. Legvégül persze az örökkévalóságnak szánom a munkáimat, de az ’itt és mostban’ a kiállítás egy olyan reprezentációs pont, mint a színészeknél az előadás. A Képzőn társakat

kaptam, akikkel kialakult köztünk egy közösségi szellem. Felesküdtünk anno, hogy a szabad művészeteket szolgáljuk, és azóta is megosztjuk egymással a tapasztalatainkat, tudásunkat, műteremlátogatásokat szervezünk egymás között.

Mi lesz a következő kiállításod?

Májusban Lassan festett drámai metafizika címmel nyílik egy kiállításom, ide Miklósvölgyi Zsoltot kértem fel szövegírásra.

Mit jelent a metafizikus festészet a te esetedben?

A metafizikus festészet születése, megelőzve a szimbolizmust és a szürrealizmust, az 1910-es évek környékére tehető. Engem az emberi jelenlétet nélkülöző, szerkesztett, baljós hangulatú, melankolikus térábrázolások vonzanak benne, mint például Chirico képein. Számomra a metafizikus festészet melankólia és vihar előtti csend.

Ez mintha rímelne a mostani élethelyzetünkre, amiben élünk, nem?

Folyamatos hidegháború van.

A Glasgow School of Arton töltötted az Erasmus félévedet. Onnan mit hoztál magaddal?

„Painting and printmaking” szakra jártam. Skóciában él a családom, úgyhogy ez egyfajta családegyesítés is volt, mindemellett ez egy nagyhírű művészeti egyetem, ahol nyugodt és szabad légkör uralkodik. Az angolszász oktatási rendszer gyökereiben különbözik az itthoni poroszos hagyományoktól. Mesterek helyett úgynevezett „tutorok” segítenek, akiket háromévente váltanak, így mindig friss és korszerű a tudásuk. Nem terhelik túl a diákokat, kevés a kötelező óraszám, szellős, szabad az élet, van idő alkotni. Gyönyörű, fehérre festett műtermekben dolgoztunk, nekem valahogy mégis hiányzott az otthonosság-érzés, én szerettem a Képző lepukkant, kelet-európai világát.

Kik azok a képzőművészek, akik hatottak rád?

Aktuálisan tudok erről csak beszélni, mert hetente változik, hogy kinek a munkáiért rajongok. Pár hónapja Salvatore Mangione az, akinek a művészetét nagyon szeretem. A nyolcvanas-kilencvenes évek olaszországi festészete érdekel, az arte povera és az új szenzibilitás. Salvo nagyon tudatosan mozdítja el a metafizikus, embertelen tájat giccsesbe, ami aztán sokszor valódi giccsé, de valami iszonyatosan profi giccsé válik.

Van jó meg rossz giccs?

Ha valami giccses, akkor nem mindegy, hogy azért az, mert véletlenül úgy sikerült, vagy mert olyanra akartam. Ezt mindig tartalmazza a műalkotás, és ehhez kell egy értő szem. Ha el akarjuk kerülni a giccset, abban nagy segítség az önreflexió. A festészetnél – éppen mert egy régi műfaj – rendkívül fontos, hogy el tudjuk választani a giccset attól, ami nem az, és ha rápakolunk mégis, akkor tudatosan tudnunk kell, miért tesszük. A szándékosság/tudatosság, és talán a humor az a vízválasztó, ami giccs és giccs között különbséget tesz.

Játszol számítógépes játékokkal?

Nem, és nem is nagyon játszottam. Nem voltam soha gamer. Kisgyerekkoromban, a kezdetleges, nyomógombos mobilokon a snake-et nyomkodtam, néha autós játékokkal vagy életszimulációs játékokkal játszottam.

Sokan félreértik a képeimet, azt hiszik egy motívumra, hogy pixel, és azért digitális. A pixel mindig egy adott képteret bont fel, és az utolsó pixelnek a határa a kép határa, de az én képeim alapja egy geometrikus háló, ami ráadásul időnként lefut a képről, olyasmi jelentéssel, mint a térképészetnél a szélességi és a hosszúsági körök. Ahhoz van köze ennek a hálónak, ahogyan az emberiség felméri a természetet, vagy kategorizálja az élőlényeket, osztályokat határoz meg a növényeknek, állatoknak. Inkább a megismeréshez, a tudás feldolgozásához, feltérképezéséhez van köze a hálónak, mint a digitalizációhoz. Amikor ez a geometrikus hálómotívum már megvan, mondhatni kivetettem a hálómat, feltérképeztem a képteret, ezután kerülnek rá a táblajátékok és számítógépes játékok elemei: sakkfigurák, gegek, motívumok. Az egész kép egy nagy játékpálya, amin a néző végigmegy. Ez már a barokk képeknél is így volt, csak ott másfajta attribútumokat értelmezünk. Az egész sorozat tulajdonképpen egy metafora, a képértelmezés, mint játéktér.

Ha már a képek értelmezésénél tartunk: mindig adsz nekik címet?

Igen, de hogy mikor fogalmazódik meg a cím, az változó. Ahogy a kép témája alakul, lesz egy munkacíme, aztán amikor kiad valamiféle érzetet, kialakul a mondanivalója, akkor megjön a végső cím is, és lehet, hogy az egy hosszú mondat lesz. De az is lehet, hogy a munkacím marad a végére.

A MNB gyűjteményében 11 munkád szerepel. Hogyan kerültek be ezek a kollekcióba, hogyan zajlott a kiválasztás?

2022 februárjában a 1111 galériában volt a Start Menu kiállításom, ami nagy érdeklődést váltott ki. Nyáron pedig a Horizont Galériában szerepeltem a Youth2 csoportos tárlaton. Ott látta meg a képeimet Petrányi Zsolt, az MNB kurátor-szakértője, ő biztatott a beadásra. Arató Balázzsal a Horizont Galériából beadtunk egy csomagot, és 11 képet kiválasztottak belőle. Meglepődtem, de jólesett. Örültem, hogy ez nemcsak egy tranzakció volt, hanem a bank tényleg foglalkozik ezzel a gyűjteménnyel, nemcsak itthon rendeznek belőle kiállításokat, de viszik külföldre is. Szerepelt képem Ankarában, Brüsszelben pedig a kiállítás címadó festménye lett az én munkám.

Fontos számodra a külföldi bemutatkozás? Lehet magyar művészként külföldre menni?

Egy magyar művésznek fontos észben tartani, honnan jött. Máshonnan indulunk, tudnunk kell, hogy nem fogunk soha olyan ismertségre szert tenni, mint Picasso. A művész tegye a dolgát, a saját mikrokörnyezetében nyújtsa a legjobbat, alkosson, vigyázzon arra, hogy ne hasonuljon meg. A karrierhajhász működésmód nekem nem szimpatikus, mert iszonyatosan látszik azoknak az embereknek a művészetén, hogy milyen motivációból készítik el a műtárgyakat.

Nem gondoltál rá, hogy Glasgowban maradj, ahol a szüleid élnek?

Honvágyam volt. Budapesten szeretnék élni és alkotni, itt vannak a barátaim. Nemcsak a művészi karrierem számít, én itt érzem jól magam, és büszke is vagyok arra, hogy magyar vagyok.