Somody Péter Munkácsy-díjas festőművésztől a MNB gyűjteménye csaknem húsz művet őriz. A Pécsett élő és alkotó művésszel a város művészeti életéről, a júniusi LokArt fesztiválról és a PTE Művészeti Karán végzett oktatói tevékenységéről beszélgettünk.
A pécsi LokArt képzőművészeti fesztiválon beszélgetünk, ahol több képe is kiállításra került, egyrészt az M21 galériában, másrészt a tíz éves születésnapját ünneplő Nick Galériában. S ha már pécsi művészeti fesztivál, adódik a kérdés, milyen Pécsett képzőművésznek lenni?
Veszprémben születtem, de már ide, Pécsre jártam rajz szakos hallgatóként Keserü Ilonához, tanulni. Tulajdonképpen általa lettem egy mélyen húzódó pécsi hagyomány folytatója. Ilona gyerekkorában Martyn Ferenchez járt privát koraesti rajzórákra. Martyn francia művészetből táplálkozó ihletettsége és francia művészbarátságainak esszenciája már benne van Keserü Ilona művészetében. Szintén Martynhoz járt Lantos Ferenc is, aki ugyan ezt egy kicsit megkeményítette azzal, hogy az analitikus művészet irányába vitte el a képeit. Mindettől függetlenül Pécs mediterrán hangulata is érződik mindannyiunk munkáinak rejtett, de érzékelhető rétegében. Az itt megteremtődött atmoszférát, önkéntelenül is erősítjük, akik itt élünk vagy ide költöztünk.
A MNB gyűjteményében Keserü Ilonának is jópár képe van, és minden generációból számos tanítványa is képviselteti magát. Milyen volt tanárnak?
Akkor kezdett tanítani az egyetemen, amikor én idekerültem, 1984-ben. Ambiciózus volt, és sok mindent át akart adni a világból, a nézőpontjából, a mi nagy szerencsékre. Nem ecsetkezelési technikát mutatott, bár a legapróbb fogásokig nagyon sok mindent lehetett látni nála, hiszen feljártunk hozzá a műterembe beszélgetni. Nyitott volt, kedvelte ha ott voltunk körülötte és érdeklődünk. Most is sokszor van Pécsen és mai napig bizalmas viszonyban, közeli barátságban vagyunk Ilonával és az akkori társakkal.
Most viszont Ön a doktori iskola vezetője, átkerült a másik oldalra, mester lett. Mennyire szeret tanítani?
A korral, azzal, hogy megy az idő, tulajdonképpen nincs bajom, lesz még rosszabb. A doktori iskolai szerepvállalásomat egyrészt lokálpatriotizmus táplálta, másrészt szerettem volna tovább vinni, azt a szemléletet, amit kaptam, amiről az előbb beszéltünk.
A mi generációnk következik, hogy átadja a fiataloknak, amit nagynevű elődjeink alatt megtanultunk. Emiatt vállaltam el öt évre a doktori iskola vezetését, pedig folyamatos egyeztetésekre, odafigyelésre van szükség. Vezetek egy feszes kis naptárt magamnak, hogy semmi ne hulljon át az emlékezetemnek rostáján és próbálom megtartani az időt a festészetnek meg a műtermemnek. Szerencsére későn fekvő ember vagyok, és este, amikor elcsendesedik körülöttem a világ meg a család, akkor átmegyek a műterembe és sokszor éjjel egy óráig festek.
Lehet lámpafénynél festeni? Nem kell hozzá nappali fény?
Remek, napfény frekvenciájú lámpákat használok, de a döntéseket korábban, a fény optimum időszakában hozom meg. A nappali elhatározásokat lehet este folytatni lámpafényben.
Hogyan lehetne azt megfogalmazni röviden, amit a fiataloknak szeretne átadni?
A mai fiataloknak más körülmények között kell boldogulniuk, mint nekünk a kilencvenes évek elején, pár évvel a rendszerváltás után. Ez most egy nagyon más társadalom. Rájuk ömlik a világ összes híre, információja, lehetősége, ezért a fiatalokat leginkább megnyugtatni kell, mert szinte neurotikusak ettől. Ebben a kapkodó, türelmetlen világban meg kell tanulniuk kirekeszteni minden mást és megteremteni a nyugodt alkotás feltételeit. Egyetlenegyet mindenképpen szoktam javasolni, hogy próbáljanak meg ösztöndíjakkal külföldre menni. Én rengeteget tanultam abból a 4-5 évből, amit megszakításokkal Németországban, Kölnben, Bonnban, Münchenben töltöttem, a 90-es évek második felében. A müncheni akadémián ösztöndíjasként megismertem Günther Förgöt, Jürgen Reika professzort, Gerd Winnert és sok jó mestert. Akkor még ott tanított anatómiát Simonyi Emő is, aki Konkoly Gyula évfolyamtársa volt a budapesti Képzőművészeti Főiskolán, és alkalmanként, amikor nagyon szükség volt rá, meghívott bennünket vacsorára.
Megmaradtak a németországi kapcsolatai?
Tartós kapcsolataim születtek, sokáig dolgoztam müncheni, nürnbergi galériákkal, de miután beágyazódtam a pécsi művészeti karon és családot alapítottam, megritkultak az utazásaim. Már nem megyek egy évben háromszor
Németországba, kicsit kikoptam az ottani művészeti közéletből, de a személyes kapcsolataim élnek. Szerencsére sokan eljöttek a barátok közül Pécsre is látogatóba.
Mi az, ami Münchenben rakódott rá a művészetére, amit onnan hozott magával?
Azt hiszem, munkát és bátorságot tanultam. Kevesebb mérlegelés, kevesebb vívódás, inkább ki kell próbálni, ami eszembe jut, mert csak akkor derül ki, működőképes-e.
A képeiben egyszerre érződik a tervezettség és a játékos spontaneitás, azaz egyfajta ambivalencia jellemzi őket. Mindez tudatos?
Legalább két szálat vezetek egyszerre. Munka közben gyakran pattannak ki új ötletek, más irányok nyílnak, de nincs idő arra, hogy minden útelágazásba beforduljak. Gyorsan dönteni kell, hogy melyiket fogom tudni tovább vinni, viszont ha nem emlékeztetem magamat egy-egy mellékutcára, sajnálni fogom, hogy elmentem mellette. Ilyenkor csinálok belőle pár képet, majd utána folytatom azt, ami abbamaradt. Akkor kell valamit megcsinálni, amikor éppen elédcsordul, mert különben elmúlik az a pillanat.
Most alapélményünk a bizonytalanság, és mintha ez a korhangulat benne lenne a képeiben.
Elég sokat olvasok ezzel -mármint a művészet mibenlétének kételyeivel- kapcsolatban, magyarul, németül, a művészeti sajtóból. Sokféle tendencia van jelen. Az ember érez egy belső kényszert, hogy saját, karakteres képi világot alakítson ki, amiről felismerik. Én azt gondolom, hogy nemcsak a képi világ lehet ismertetőjegy, hanem a művészi habitus, az ötletesség, íz, gondolatiság is. Nemcsak a festészet érdekel, de az installatív munkáimra egyelőre nincs időm. Egy műterem és egy kisebb raktár van szinte tele, mert ha úgy is érzem keveset dolgozok, mégis sokat dolgozok.
Az MNB egy teljes kollekciót (18-19 képet) vásárolt a munkáiból. Mi jellemzi ezeket a képeket?
Olyan anyagot próbáltam összeállítani, amiből kirajzolódik az életmű folytonossága és sokfélesége. Van benne munka a 90-es évek végéről, és a 2010-es évek végéről. Nagyon örülök, hogy belekerültek régi nagyméretű képeim, mert jó helyen vannak az MNB gyűjteményében. Ott vannak a festék öntésből származtatott formák, átköltött formavilággal, és az újabb képek, amelyeknél nem az anyag alakítja a felületet, hanem a helyükbe állított csíkosság, a frekvencia. A vonalhálók áthangszerelve dolgoznak szinte ugyanazokkal a csepp alakokú elfolyó formákkal.
Ön szerint is komoly kapcsolat van a festészet és a zene közt?
Már a nyolcvanas években állandóan zenét hallgattam festés közben. Akkor még összehangolt választások mentén, de a kor zenéje, a Genesis első lemezei, Peter Gabriel és Laurie Anderson minimalista, de közben rettentően poetikus zenéjét hallgatva, mikor a hangok szinte színné, téri megmozdulássá váltak, úgy éreztem, mintha direktben az én intuícióimat táplálnák.
A zene volt a másik inspiráló forrásom a Keserü-Konkoly féle István-aknai mesteriskola mellett, ami még egy jelenleg szinte teljesen feldolgozatlan, elhallgatott dolog, pedig szuper fantasztikus hely volt, egy mesterlaboratórium. Ilona Konkoly Gyulával kezdte el, a Pécs melletti erdőben egy bányatelepen azt a festészeti mesteriskolát, ami a mai Művészeti Kar alapját adja. Innen jöttünk ki, Gyenis Tibor, Enyingi Tamás, Losonczi István, Cseke Szilárd, Horváth Judit, Hajdú András, Kósa Ferenc, Mátis Rita és jómagam. Klassz dolog volt és nagyon sokat köszönhetünk annak az időszaknak.