Varga Ádám az egyik legfiatalabb alkotó az MNB gyűjteményében, de már felfigyelt rá a szakma, Derkovits-díjat nyert, számos kiállításon szerepelt, és művészet-szervezőként is aktív. Társaival egy független artist run space-t működtet, ez a budapesti PINCE kiállítótér. Jelenleg egy 11. kerületi műteremházban alkot, ott is sokadmagával.
Számon tartod, hogy kik dolgoznak még a házban? Figyelitek egymást, összetartotok?
Számomra mindig nagyon fontos volt, hogy ne csak a magam munkáit lássam, hiszen mások alkotásain keresztül sok olyasmit is megtudok, ami kívül esik az érdeklődési körömön. A műtermekbe főleg dolgozni jönnek a művészek, emiatt kisebb átjárások jellemzik az itteni atmoszférát. Korábban, a Képzőművészeti Egyetemen leginkább a velem egy platformon lévő művészeket és a fölöttem járókat ismertem, de igyekeztem szélesebb spektrumon tájékozódni. Mára nyitottabb lettem.
Sajátos helyzetben, éppen a Covid előtt végeztél, de ez nem törte meg az indulásodat. Belülről is így érzed?
2019-ben végeztem, majd fél évre Erasmussal elmentem Lipcsébe, a Galerie für Zeitgenössische Kunst intézményébe. Januárban jöttem haza, és márciusban már kitört a Covid. Éppen elkezdtem volna műtermezni azzal a friss lendülettel, ahogy bárki elindul az egyetem után, amikor jött a stop tábla. A műterem a Dürer-kertben meg is szűnt, a karantén alatt pedig egy évig otthon dolgoztam. Abban az időszakban szereztem meg a fóliavágó gépem, amit a mai napig használok, és sok fontos tartalmi réteg és irány is akkor konkretizálódott számomra. Volt időm, hogy a géppel kísérleteket végezzek, hogy különböző teszteket csináljak. Ebben a periódusban a gép használata során megfigyelhető anomáliákra és problémákra fókuszáltam, amiből végül egy két-három éves projekt született, különböző megoldásokkal és különböző koncepciók mentén szétválasztott munkákkal.
Te pont egy nagy befelé fordulással kezdted el a pályád. Milyen egyedül melózni?
Ez félig igaz, félig nem. Az egyetem eleje óta tagja vagyok a fiatal feltörekvő művészeknek kiállítási lehetőséget biztosító PINCE Artist-run space-nek. Ez valóban egy kis pincehelyiség, ami teljesen más attitűdöt igényel – sokkal inkább a másoknak szóló lehetőségek megadásáról szól, mint az önálló praxisról. Tehát persze, befelé is fordultam, de a PINCE a másik oldalon benne tartott a közegben, a művészeti szcéna működtetésében. Ha mindez nem lett volna, mint entitás, akkor sokkal rosszabb lett volna az indulás. Ebben az időszakban a Covid adta körülmények miatt mindenki számba vette mije van, és elkezdte gondozni, újraértelmezni azt. Nem állt meg az élet, mi például felújítottuk a PINCÉt és sikerült támogatást is szereznünk hozzá. Emellett pedig, próbáltam az otthoni munkára fókuszálni, bízva abban, hogy a fennálló helyzet valahogy újra erőre kap.
Hogyan lettél képzőművész?
Nyolc éves koromtól versenytáncoltam, latin-amerikai táncokat. Szerettem, de 14 évesen ezzel párhuzamosan elkezdtem rajzszakkörbe járni, és néhány év után eljött az idő, döntenem kellett. Nem tudtam egyforma intenzitással művelni a két irányt és a Képzőművészeti Egyetemet választottam. Bizonyos szempontból intellektuálisabb útként fogtam fel a képzőművészetet, és egyre inkább hivatásomnak is ezt tartom.
Ahány művész, annyiféle megközelítés lehetséges. Te mit kerestél a művészetben?
Mindig fontos dolog a cél és a célszerűség fogalma, hogy valamilyen helyzetet képes legyek a maga minőségében átlátni, megérteni. Miután letisztáztam magamban a döntést, egyre jobban a dolgok mélyére akartam ásni és minél kevésbé a művészetben lévő pátoszra fókuszáltam. A fogalmisága érdekelt inkább: mi ez, hogyan konstruálódik meg, milyen művészszerepek vannak, mi a fogalom történetisége, milyen jelenségek érhetők tetten, vannak-e benne problémák, anomáliák, mik a paradoxonok – és mit kezdhetek mindezekkel én? Szóval egy csomó szituáció és kérdés merült fel bennem, és maga a kérdésfeltevés most is izgalmasabb folyamat számomra, mint az, hogy megtaláljam a művészetben saját magamat.
Friss szemléletnek tűnik, amit mondasz, legalábbis korábbi korok váteszesebb művészi szerepfelfogásával összehasonlítva. Az egyetemen élő kérdés volt, hogy milyen egy művész? Hogyan alakul ki, mit gondol egy gyakorló művész arról, hogy neki mi a szerepe, dolga?
Ezt senki nem tudja, de nehéz is megválaszolni. Rengeteg kritika éri a Képzőművészeti Egyetemet a struktúra hiányával kapcsolatban, amit valaki ki tud aknázni, más pedig elvész benne. Én is azért mentem oda, hogy megtanítsanak, ki a művész és mi a művészet, aztán az volt az első nagy felismerés, hogy mindez nem egy kész rendszer, nem egy betanulható táblázat. Sőt, az talán a legfontosabb, hogy erre a képlékeny helyzetre milyen válasz adható.
Amúgy nem panaszkodhatsz az indulásodra, hamar felfigyeltek rád, és a MNB is vett tőled munkákat. Szerinted ez minek köszönhető? Felfogható a CMYK sorozat úgy is, hogy a művészet helyét keresi a digitális világban?
A diploma környékén az volt az átfogó projektem, hogy az egész festészeti attitűdöt összevetettem a másolás, sokszorosíthatóság, reprodukálhatóság digitális problémáival. Ennek a kérdésfeltevésnek volt a része a 2019-es CMYK sorozat, ami az MNB gyűjteménybe került. A sorozat tizenöt darab, egyenként nyolc, homogénre festett színsávból felépített vászonképből áll, és tulajdonképpen a nyomdaiparban használt színkódolás festészeti újraértelmezése. A grafikus szoftverek és a digitális nyomtatás között a pontosan kalibrált színhelyességet biztosító négyszínnyomásos (CMYK) kódrendszert használtam fel. A cián, magenta, sárga és fekete rétegekből felépülő gépi színtónusokat kikevertem, és kézzel felfestettem a vászonra, így én lettem egy kvázi festőgép, miközben a képek egyediek.
Referencia értékű példát a művészeti kiadványokban található reprodukciók képezik, hogy miként lesznek ezek a képek tulajdonképpen színhelyesek. Lényegében ezt a kérdést próbáltam megfordítani. Nem a festményt tekintettem elsődleges dolognak és a reprodukciót másodlagosnak, hanem fordítva. A digitális képet kíséreltem meg nyomtatóként, a saját technikai tudásomat felhasználva lemásolni. Számomra a folyamat végén kristályosodott ki a lényeg: össze kellene hasonlítani ezeket a festményeket a reprodukciókkal abból a szempontból, mennyiben eszközösítettem a saját művészetemet azzal, hogy megfestettem őket; hol van itt az intuíció, és közben hol van a festészet szerepe. Milyen helyzet alakul ki akkor, ha összevetem a különböző technikai eljárásokat, a digitalitás fogalmát a festészet manuális jellegével, és az individuális gyakorlatot a mechanikus, instrumentális attitűddel. A magam részéről az instrumentális mellett érveltem.
Mit szólsz a mesterséges intelligenciához? Mi van akkor, ha a gép csinálja a képet?
Ez egy kifejezetten nehéz kérdés. Azt hiszem, a mesterséges intelligencia sok esetben valójában teljesítménymaximalizálás. Minél gyorsabban, minél magától értetődőbben, minél hálózatosabban és minél termelékenyebben működjenek a társadalmi gyakorlatok. A mesterséges intelligencia ehhez segít hozzá, és ilyen értelemben számomra ez egy egydimenziós dolog. Azt a célt szolgálja, hogy a termelés maga, valamint a társadalmi gyakorlatok sokkal fluidabban, sokkal nagyobb fordulatszámon működjenek. Bár kifejezetten fontos dolognak és elhanyagolhatatlan tényezőnek gondolom, mégis nem ezzel szemben határoznám meg magam, nem úgy, hogy a mesterséges intelligencia száraz semlegességét az én művészetemnek kellene ellenpontoznia. Inkább úgy, hogy ehhez a viszonyhoz képest az adott munkáim mit állítanak, hogy a festészet szerepe, lehetőségei, autentikussága ehhez képest mennyiben problematikus és gépies.
Miért olyan fontos számodra a célszerűség, problémaközpontúság, teljesítményorientáltság
Általánosságban úgy látom, hogy ezeken a fogalmakon keresztül látom értelmét keretezni a munkáimat, mivel ezek keretezik általánosságban is a termelést magát. Ez maga a paradigma. Ebben szocializálódtunk művészetileg és talán emiatt fontos számomra ennek a kibontása és a termelés mögött meghúzódó jelenségek, fogalmi minőségek megértése is. Amikor látszólag különböző dolgok, munkák vagy sorozatok kerülnek egymás mellé, mondjuk egy ötéves periódusban, ilyenkor én arra figyelek, hogy honnan hová érkezem, és hogy hol van a mintázat a szerkezetben. Hogy hol lehet megragadni egyfajta külső álláspontot. Például van egy száz metszet-képből álló sorozatom, ami látszólag monokróm felületekből épül fel, és csak közelről, úgymond fénytörésben derül ki, hogy mindegyik festményen ugyanaz a fogaskerék látható. Egyik oldalon a teljes sorozat egyfajta azonosságban, egységben ragadható meg. A másik oldalon pedig pont ebben az azonosságban lévő finom különbözőség kiemelése volt a cél. Próbáltam megragadni, hogy mi a termelés belső működése, hogy a másnak látszó tárgyak valahogy sokszor ugyanolyanok, vagy másképp fogalmazva, ugyanazt az autentikus minőséget tükrözik. Így arra a kérdésre, hogy mi a termelés, adtam egy lehetséges festészeti választ.
Mit gondolsz, mi a festészet szerepe jelenleg, és merre tart?
Úgy gondolom, hogy ez többnyire definíciós kérdés, hogy mit tekintünk festészetnek. Egy festmény szűken értelmezve vászonra festett látvány, de a festészet egészen más, sokkal tágabb és sokkal rugalmasabb fogalom. Rengeteg olyan gyakorlat van, ami túllép a festmény kategóriáján, mégis festészetnek hívjuk. Ha egy művész úgy rendezi el a dolgokat a környezetében, ahogyan egy festő rendezné el egy képen a különböző viszonyokat, akkor ő festészeti attitűddel alkot. Én ebből a perspektívából nézve egy klasszikusabb festő vagyok, számomra fontos a vászon, az, hogy én csináljam, de fontos az is, hogy minden munka szóljon egy szabályrendszerről, egy, a festészet helyzetére, milyenségére fókuszáló problémaegyüttesről.
Legújabb munkáid úgy néznek ki, mint a címerek. Mik ezek?
Öt-hat éve foglalkoztat mélyebben a sorozatokban való gondolkodás, a termelés eszközként való használata, a reprodukció és a sokszorosíthatóság festészeti lehetőségei. Az utóbbi időben viszont elkezdtem úgy érezni, hogy épp az általam felállított szabályrendszerek zárnak satuba, és kezdenek gátként működni az alkotás folyamatában. Úgy érzem, hogy egy ellentmondást nem tűrő, totális rendszert építettem fel és hátra kell lépnem egyet, hogy más fogalmakon keresztül fogalmazzam meg a jövőben megvalósuló munkákat. Szeretnék kevésbé foglalkozni azzal, mit lehet instrumentálisan megfogni, helyette egy rugalmasabb, tágabb keretrendszer megágyazása a cél, amelynek úgymond első lépcsőfoka ez a fiktív címereket tartalmazó projekt. Egyik oldalon próbálom beépíteni azokat a fogalmi dimenziókat, technikai megoldásokat ebbe a sorozatba, amik eddig megfogalmazódtak bennem. A másik oldalon pedig próbálok túllépni az eddigi munkamódszeremen és a jelentések, viszonyok többirányúságára helyezem a hangsúlyt. Egyelőre ez egy nyitott helyzet számomra is, de az eddig létrehozott munkák révén egyre jobban látom, hogy mi az irány, hogy ez a projekt merre haladjon tovább.